Ennek a blognak a hangulatára biztosan nagyon rányomja a bélyegét, hogy olyankor írják, mikor a tökük tele van az értelmes, szép élettel, mármint az "értelmes, szép" élettel, és nem a valóban jóval. Akkor írják, amikor le vannak cseszve, ejtve, tromfolva, alázva ésatöbbi ésatöbbi, amelynek egyes részletei egyébként a lecseszettek paranoid, hipochonder hozzáállásából származnak.
Ez is egy ilyen pillanat. Ha az élet csupa ilyen pillanatból állna, az bajt jelentene, viszont így azt jelenti, hogy az ilyen alkalmak eseményszámba mennek: kellően ritkák ahhoz, hogy elviselje őket, aki elszenvedni kénytelen. Igen, ezt minden normális ember így heveri ki. Mármint úgy, hogy felesleges dolgokat ír le, amiket senki nem olvas el, de azért jó érzés leírni őket. Ezek tehát nem tiszta hiányok vagy sebek, mert azokat általában csak felszaggatni sikerül a róluk való gondolkodással.
Az angol szerzőknek van egy jó módszerük: a teáról írnak. Miért? Mert az nekik nemzeti italuk, ennélfogva, ha a széles angol társadalom nem is, a bölcsészek mindenképpen igazán értenek a teához, bár ahogy DNA megjegyzi, inkább olcsó instant kávét isznak helyette. A teáról való írásra a legjobb példa az Orwell által elkövetett: "a nice cup of tea", de ha valaki Angliában bölcsész akar lenni, akkor mindenáron taszít egyet a témán. Hiába, ami a sajátunk, arról szeretünk írni: mások nehezen cáfolják meg, vagy ha mégis, akkor egyszerűen definíció szerint tévednek. A magyar szerzők látszólag nyilván angol társaikat követik, amikor is megpróbálnak a legfontosabb magyar sajátságról, az árpádsávos zászlóról írni.
De a tea élvezetét beárnyékolja annak hagyománya. Pl. szigorúan meg van szabva, hogy nehogy valaki Pickwick erdeigyümölcsös teát vásároljon, mert az nem tea, hanem olyan blend, ami hazájában (legyen az bármi), söpredéknek számít. És ez még a kisebb baj, mert a többség valóban jobbnak tartja a füves teát (én is). Nem tartom rendben lévőnek azonban, hogy a Pickwick-követőket választott útjukon bűntudatkeltő ostorozás kísérje: miért butaság az, kérdem én, ha valaki kedvvel fogyasztja a szart? Mutassatok egy embert Magyarországon, aki nem ezt teszi. Na ugye! És tea esetén teljesen ártalmatlan a dolog.
A filtert kedvelő teaivóknak még előnyük is van: lepattog róluk a szálastea-sznobizmus, ami minden "igazán nagy" teaivónak sajátja. Mert ők nem elégednek meg azzal, hogy igyál szálas teát: azt is megmondják, hogyan idd. Pl. fogyaszd aroma nélkül, mert az nem hagyományos. Nahát! Valaha maga a tea sem volt hagyományos, valamikor meg nyilván az aroma nagyon-nagyon régimódi (vagy hagyományos?) lesz. Úgy tűnik, hogy szemükben a régi dolgok követője felmagasztosul, lévén okos ember, ami lehet, hogy így is van, de lehet, hogy nem. Az összes ízesített tea tartalmaz aromát. Pl. az Earl Grey is, ami kedvelt reggeli ital (mert az is meg van ám mondva, hogy mit mikor kell inni). Nehogy valaki elhiggye, hogy bergamott olaj van csak benne.
Hogy továbbra is az Earl Grey teánál maradjak, egyesek kedvelt nézete, hogy tejet nem szabad tenni bele, citromot viszont igen. Még jó, hogy ezen a ponton már a profik sem értenek egyet, így egymást is tudják ócsárolni. A számomra leghaladóbbak azok, akik azt mondják: ha szereted tejjel, idd úgy. Bár tulajdonképpen nem érint mélyen a kérdés, mert általában utálom a tejet, tejszínhabot és minden nem savanyított tejterméket. Aki Complettát tesz a teába, vagy Tesco gazdaságos kávétejszínt, az belőlem is röhögőgörcsöt vált ki, de mea culpa.
Az angolok közismerten édesítik a teát, persze nem tablettákkal és porcukorral, hanem, mondjuk, kandispálcákkal, amit jó pénzért itthon is meg lehet venni, de számomra még sosem tűnt csábítónak a dolog. Mézet tenni a teába viszont nyilvánvalóan csak az afrikaiak és a nagymamák szoktak. Apropó Afrika! Az én nagymamám édesítőtablettákkal és citrommal kínálja a Rooibos teát, ami így kellemes kórházi ízt kap, de még sosem veszekedtem ezért vele.
Az Earl Grey-t fogyasztók másik csoportját viszont az a valaki idézi kiválóan, aki egy teaivó fórumon tette meg azt a hozzászólást, hogy: "Citromot tenni az Earl Grey-be: halálos bűn". Nyilván, ha valaki citrommal szereti, igya citrom nélkül, vagy haljon meg. Az idézett mondat pedig egész egyszerűen a citromot kedvelőkön való erkölcsi felülemelkedést példázza, és mint ilyen, totál unszimpatikus.
Az angol fekete teák nem érzékenyek. Olyan forró vízzel kell őket forrázni, amilyennel csak bírjuk, előmelegített csészében vagy kannában, min. 5 perc forrázási idővel, akármi van is a csomagra írva. Ez viszont igaz.
De aki ivott már túláztatott Gunpowder-t, az tudja, miért nem mertem én benne tartani a füvet a teavízben. Ezért nem szerettem eddig az ilyen teát. Pedig ez is jó. Akinek van kedve kísérletezni az angol teával, vegyen a "Ceylon Prémium Tea" nevű, egészen porrá őrölt fűből, és próbálgassa. (Úgy néz ki, mint a KV, de tényleg.) Az biztos, hogy 5 perc min. kell neki, hogy íze legyen, és nézzük csak meg, ehhez képest mit ír a használati utasítás.
És ha már a forrázási időnél tartunk, térjünk vissza az igazi kedvenceimhez, elsősorban kínai zöld, fehér, oolong, néhány fekete és egyéb teákhoz (pu-erh, amit totál nem ismerek...). Nemrég jöttem rá, hogy egész nehéz dolog fehér teát csinálni. Azt ugyanis nem lehet egészen 100 fokos vízzel forrázni, mert ahhoz érzékeny, viszont elég hosszú ideig kell áztatni. És akkor egész édes lesz. De ha megkérdeznél egy kínait, lehet, hogy röhögne az egészen. Pl. a Xinxing nagypapája állítólag a kínai teáscsésze felét telerakja teafűvel, jól leforrázza, és jó sűrű, jó keserű teát iszik belőle. Nyilván nem zavarja, hacsak nem direkt szenved, amit még én sem tartok valószínűnek. Egyébként ezek a füvek általában többször leönthetők, és az első főzet mindig keserűbb. Aki akarja forrázhatja egyszer a csapba az egészet.
De amúgy muszáj kisérletezni.
És igen, vannak eredendően mosogatórongy-izű (nagymamám a Sencha teát tartja ilyennek), sőt, eredendűen nagyon keserű teák.
Ha nem szeretjük a hagyományokat követni, de vonzódunk a szertartásokhoz, miért ne találnánk ki újakat?
Én ezen való igyekezetemben egyszer azt hazudtam az osztályfőnökömnek, hogy úgy szoktam környezetismeretet tanulni, hogy egy sámlira ülök, és esernyőkkel rakom körbe magam. Sajnos totál nem bizonyult eredetinek, és Edit néni rögtön a szemembe mondta, hogy kitaláció az egész. Csakhogy minden kitalációként kezdte.
Na...megnyugodtam! Ti is?
Ez is egy ilyen pillanat. Ha az élet csupa ilyen pillanatból állna, az bajt jelentene, viszont így azt jelenti, hogy az ilyen alkalmak eseményszámba mennek: kellően ritkák ahhoz, hogy elviselje őket, aki elszenvedni kénytelen. Igen, ezt minden normális ember így heveri ki. Mármint úgy, hogy felesleges dolgokat ír le, amiket senki nem olvas el, de azért jó érzés leírni őket. Ezek tehát nem tiszta hiányok vagy sebek, mert azokat általában csak felszaggatni sikerül a róluk való gondolkodással.
Az angol szerzőknek van egy jó módszerük: a teáról írnak. Miért? Mert az nekik nemzeti italuk, ennélfogva, ha a széles angol társadalom nem is, a bölcsészek mindenképpen igazán értenek a teához, bár ahogy DNA megjegyzi, inkább olcsó instant kávét isznak helyette. A teáról való írásra a legjobb példa az Orwell által elkövetett: "a nice cup of tea", de ha valaki Angliában bölcsész akar lenni, akkor mindenáron taszít egyet a témán. Hiába, ami a sajátunk, arról szeretünk írni: mások nehezen cáfolják meg, vagy ha mégis, akkor egyszerűen definíció szerint tévednek. A magyar szerzők látszólag nyilván angol társaikat követik, amikor is megpróbálnak a legfontosabb magyar sajátságról, az árpádsávos zászlóról írni.
De a tea élvezetét beárnyékolja annak hagyománya. Pl. szigorúan meg van szabva, hogy nehogy valaki Pickwick erdeigyümölcsös teát vásároljon, mert az nem tea, hanem olyan blend, ami hazájában (legyen az bármi), söpredéknek számít. És ez még a kisebb baj, mert a többség valóban jobbnak tartja a füves teát (én is). Nem tartom rendben lévőnek azonban, hogy a Pickwick-követőket választott útjukon bűntudatkeltő ostorozás kísérje: miért butaság az, kérdem én, ha valaki kedvvel fogyasztja a szart? Mutassatok egy embert Magyarországon, aki nem ezt teszi. Na ugye! És tea esetén teljesen ártalmatlan a dolog.
A filtert kedvelő teaivóknak még előnyük is van: lepattog róluk a szálastea-sznobizmus, ami minden "igazán nagy" teaivónak sajátja. Mert ők nem elégednek meg azzal, hogy igyál szálas teát: azt is megmondják, hogyan idd. Pl. fogyaszd aroma nélkül, mert az nem hagyományos. Nahát! Valaha maga a tea sem volt hagyományos, valamikor meg nyilván az aroma nagyon-nagyon régimódi (vagy hagyományos?) lesz. Úgy tűnik, hogy szemükben a régi dolgok követője felmagasztosul, lévén okos ember, ami lehet, hogy így is van, de lehet, hogy nem. Az összes ízesített tea tartalmaz aromát. Pl. az Earl Grey is, ami kedvelt reggeli ital (mert az is meg van ám mondva, hogy mit mikor kell inni). Nehogy valaki elhiggye, hogy bergamott olaj van csak benne.
Hogy továbbra is az Earl Grey teánál maradjak, egyesek kedvelt nézete, hogy tejet nem szabad tenni bele, citromot viszont igen. Még jó, hogy ezen a ponton már a profik sem értenek egyet, így egymást is tudják ócsárolni. A számomra leghaladóbbak azok, akik azt mondják: ha szereted tejjel, idd úgy. Bár tulajdonképpen nem érint mélyen a kérdés, mert általában utálom a tejet, tejszínhabot és minden nem savanyított tejterméket. Aki Complettát tesz a teába, vagy Tesco gazdaságos kávétejszínt, az belőlem is röhögőgörcsöt vált ki, de mea culpa.
Az angolok közismerten édesítik a teát, persze nem tablettákkal és porcukorral, hanem, mondjuk, kandispálcákkal, amit jó pénzért itthon is meg lehet venni, de számomra még sosem tűnt csábítónak a dolog. Mézet tenni a teába viszont nyilvánvalóan csak az afrikaiak és a nagymamák szoktak. Apropó Afrika! Az én nagymamám édesítőtablettákkal és citrommal kínálja a Rooibos teát, ami így kellemes kórházi ízt kap, de még sosem veszekedtem ezért vele.
Az Earl Grey-t fogyasztók másik csoportját viszont az a valaki idézi kiválóan, aki egy teaivó fórumon tette meg azt a hozzászólást, hogy: "Citromot tenni az Earl Grey-be: halálos bűn". Nyilván, ha valaki citrommal szereti, igya citrom nélkül, vagy haljon meg. Az idézett mondat pedig egész egyszerűen a citromot kedvelőkön való erkölcsi felülemelkedést példázza, és mint ilyen, totál unszimpatikus.
Az angol fekete teák nem érzékenyek. Olyan forró vízzel kell őket forrázni, amilyennel csak bírjuk, előmelegített csészében vagy kannában, min. 5 perc forrázási idővel, akármi van is a csomagra írva. Ez viszont igaz.
De aki ivott már túláztatott Gunpowder-t, az tudja, miért nem mertem én benne tartani a füvet a teavízben. Ezért nem szerettem eddig az ilyen teát. Pedig ez is jó. Akinek van kedve kísérletezni az angol teával, vegyen a "Ceylon Prémium Tea" nevű, egészen porrá őrölt fűből, és próbálgassa. (Úgy néz ki, mint a KV, de tényleg.) Az biztos, hogy 5 perc min. kell neki, hogy íze legyen, és nézzük csak meg, ehhez képest mit ír a használati utasítás.
És ha már a forrázási időnél tartunk, térjünk vissza az igazi kedvenceimhez, elsősorban kínai zöld, fehér, oolong, néhány fekete és egyéb teákhoz (pu-erh, amit totál nem ismerek...). Nemrég jöttem rá, hogy egész nehéz dolog fehér teát csinálni. Azt ugyanis nem lehet egészen 100 fokos vízzel forrázni, mert ahhoz érzékeny, viszont elég hosszú ideig kell áztatni. És akkor egész édes lesz. De ha megkérdeznél egy kínait, lehet, hogy röhögne az egészen. Pl. a Xinxing nagypapája állítólag a kínai teáscsésze felét telerakja teafűvel, jól leforrázza, és jó sűrű, jó keserű teát iszik belőle. Nyilván nem zavarja, hacsak nem direkt szenved, amit még én sem tartok valószínűnek. Egyébként ezek a füvek általában többször leönthetők, és az első főzet mindig keserűbb. Aki akarja forrázhatja egyszer a csapba az egészet.
De amúgy muszáj kisérletezni.
És igen, vannak eredendően mosogatórongy-izű (nagymamám a Sencha teát tartja ilyennek), sőt, eredendűen nagyon keserű teák.
Ha nem szeretjük a hagyományokat követni, de vonzódunk a szertartásokhoz, miért ne találnánk ki újakat?
Én ezen való igyekezetemben egyszer azt hazudtam az osztályfőnökömnek, hogy úgy szoktam környezetismeretet tanulni, hogy egy sámlira ülök, és esernyőkkel rakom körbe magam. Sajnos totál nem bizonyult eredetinek, és Edit néni rögtön a szemembe mondta, hogy kitaláció az egész. Csakhogy minden kitalációként kezdte.
Na...megnyugodtam! Ti is?
