Sokszor emlegettem a teveklubbos csetet, ami talán kicsit színterét képezte annak a folyamatnak, amely jóval később, a blogomban is nyomon követhető becsavarodásomban tetőzött. Sokszor hozzáfűztem, hogy mennyire bánom ezeket a botlásokat, és hogy milyen érdekes is volt azok között a magukat felnőttként aposztrofáló 5-99 évesek között virtuálisan lézengeni, akik pontosan ugyanúgy, és ugyanazt kérték. Akár a zombik. Agyat, agyat... ezt persze a zombik mondták, nem az én drága, ismeretlen teveklubbos barátaim, és ennek kiemelése csakis a hangsúly miatt volt fontos. Mert az ő konkrét kívánságuk más volt. Amit ott, akkor, 5, 6, 10 47 és 80 évesek egyöntetűen szajkóztak, nem volt más, csak egy szerény kérés. Mindösszesen az, hogy

Légyszi, hadd legyek pirosadmin!

 

És ott voltak ők. A szerencsések. A mázlisták. A kiválasztottak. Tevéjük ikonján a "piros bugyival" ismételgethették a No flood  felszólításokat, de néhányan még ennél is többre vitték, mert tőlük még azt is megtudhattam, hogy az admin nem üzenőtábla. Kedves barátnőjük a kirúgásomkor azt tanácsolta, hogy mivel az illető mélyérzésű pirosadmin kemény, kemény, de nagyon korrekt, inkább csendesedjek szépen el, hüppögjem át a 24 órás kitiltást és lejártakor AZONNAL tűnjek fel ismét a chaten, mert másképp fekete listára kerülök. De ez már más történet. Azok, akikről most szólni akartam, nem mások, mint akik velem maradtak. Dacára mindannak, hogy becsavarodtam, ami persze, mondhatjátok, nem csoda egy ilyen környezetben, talán ők is csak alaposabb ellenállásuknak köszönhetik. Azért nagyon érdekelne, hogy Nyunyito, RS, BlacPriest, Bel az állat, Lágytojás, Édes mint a méz, Henry a francia, vagy éppen Xaser/Damage, akivel többet beszélgettem az átlagnál, és aki 15 évesen meggyanúsított a 45-tel, koptatják-e még a billentyűket... Zsoltt biztos ott van, mert mint tudjuk, neki hat darab van valamiből. Valami olyasmiből, amiből csoda, hogy egy már nem is elég neki. Ezt annak idején Miszter Vulkán (akit, ha jól emlékszem, Bencének hívnak) mondta el egy másik csetelőnek, aki nagyon szeretett volna - na, hármat találhattok! - pirosadmin lenni. Persze, Vulkán (legutóbbi ismereteim szerint) ekkoriban már eléggé pályafutása végén járt, mert (nos igen, bár nem ismertem, talán rokonlélek volt) elege volt az adminságból. És ilyen képet a külvilág felé, hogy ebből valakinek elege van, azt hiszem, nem volt szabad mutatni...hiába no: mint a R_KA az egyetemen. (Jé, tényleg! Azóta egyetemista lettem.)  Mindezeket csak azért mondtam el, mert fura így visszaemlékezni akkori önmagamra. Közérthetően kifejezve: hihetetlenül buta voltam, és ennek szöges ellentétét éreztem. De gyerünk tovább azokra, akik velem maradtak, mert (mint kitalálhattátok) még mindig nem sikerült róluk beszélnem.

Az egyik valami Citroom névvel jelentkezett be, F. Petinek hívták, és később sokat msn-eztünk. Akkor kezdett franciául beszélni, meg a négyzetes úttörvényt tanulni. Szerettem beszélgetni vele, mert kevés olyan ember volt, aki annyira tisztelt - ennek meg híján voltam, és tudom, paradoxul hangzik az előző bekezdés tükrében, de kellett az olajozás a nyikorgó önbizalmamnak. Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, és először sorra megismertem a barátait. Illetve, ha egészen helyesen akarom kifejezni magam, khm..az egyik osztálytársnőjét. Na a lány is furcsa volt! Akkor ismertem meg, mikor öngyilkos akartam lenni. Tervezgettem valami olyasmit (persze valószínűleg retardáltságból és egy kis magamutogatásból), hogy vörös vérlúgsót iszom, és mérlegeltem éppen a succes-failure p-q-t, mikor a lánnyal megismerkedtem, és - akkori magamhoz méltó módon rögtön vázoltam neki a helyzetet. Ő meg erre szokatlan szakértelemmel mondta, hogy oldjam fel savban a vérlúgsót...és úgy tűnt, van valami homályos öngyilkos múltja. Na ehhez képest egész másnak ismertem meg. Nem tudom igazán megfogalmazni, és nem is szeretném, mert talán akaratomon kívül megsérteném. Persze, sosem fogja ezt a posztot elolvasni, de a kvantummechanika óta óvatos vagyok.:D Ennek a lánynak a legjobb barátnője Peti fura szerelme lett. Azt hiszem, igazat mondtak nekem, így állíthatom, hogy lépésről-lépésre mindent láttam. Nem volt rajta sok látnivaló. A történetnek az lett a vége, hogy én - hogy saját szavait idézzem - "le lettem tiltva" a Peti listáján. Még ha a remény kevéske is, ott a kvantummechanika: Peti, ha egyszer elolvasnád ezt a blogot, írj nekem egy levelet. Csak annyit írj bele, hogy...írd bele, amit akarsz.

Aztán ott vannak azok, akik tényleg velem vannak. Az egyikőjük, Luca, akivel sokat beszélgettünk - ó, régi szép Ásókás napok! Még mindig váltunk leveleket, és remélem, nem fog a kapcsolatunk megszakadni. Kár, hogy mostanában mind olyan elfoglaltak vagyunk...jó lenne valami közös időpont. Róla tudnék mondani még valamit, ami számomra nagyon fontos volt, és fontos mind a mai napig. Ezt most nem mondom. Szerintem kirázná őt a hideg!:)

És akiről utoljára beszélek, az ő. Akivel a legtöbbet találkozunk, és aki a legjobban hiányzik. A Lilla. Nincs mit írnom róla, nagyon kedvelem őt, csak annyit: bárki visszakeresheti, akinek kedve van, hogy Athinás dolgaim körmyékén féltem, hogy elvesztek egy barátot. Nos, az ő volt. Azt írtam, hogy amikor a nézeteinkről "cseréltünk eszmét", akkor ő a holocaust-tagadókhoz hasonlított engem. Lilla, Lilla, kérlek, hasonlíts újból a holocaust-tagadókhoz, de pontosan azzal a felháborodással, mint akkor! Egy kicsit sem engedékenyebben! Emlékszel te is az Ásókára?

Mindd, akik akartok: írjatok nekem egy levelet. Írjátok meg, hogy nem vagyok rosszabb, mint azelőtt! Írjátok meg nekem, ha visszajött ------->

...akit vártam.

 

 

 

 

 

...hátha jár erre valaki, beillesztek még néhány jó kis szavazómodult!

Beteszek mégegyet, ami némi magyarázatra szorul. Valaki készített egy olyan szavazást, ami úgy kezdődött, hogy "Férjes asszonnyal kezdeni...", és ugyanazokat a válaszlehetőségekt adta meg, mint amit most nektek én is. Ez egy amolyan...hm...esélyegyenlőségi téma. Én mindenesetre tuti nem fogok férjes férfival kezdeni, ezt megígérhetem.:D

Hát, tény és való, hogy az utóbbi időben nem kényeztettelek el benneteket! Nagyon valószínű, hogy ez még így is marad egy darabig. Mit szólnátok kérdésekhez? Csak meg kell nyomni a gombot... aki még néha erre jár, az úgyis a jobb fejek közül való, úgyhogy gond nélkül alkalmazhatok kényelmi mintavételt.:D

Ha meg akarnám mondani, hogy mi a szar az életben, mit is mondanék?

Sárga kockás lepedőket láttam álmomban, és akkor már jól tudtam, hogy az fáj, az árt, az tör derékba, hogy ÉN CSAK SAJNÁLKOZNI TUDOK. Ha meghaltak, hát sajnálom, ha élnek, hát sajnálom, néha rámnyitják az ajtót baszás közben, és hát akkor is sajnálom, de ők ezzel mindhárom esetben igen sokra mennek, amiről rögtön igyekeznek biztosítani.

Én meg aztán nézhetem, hogy a borsó, mert nem elég génmanipulált, nos, gyorsabban gurul a tányéron a kelleténél, és a sugárzóanyagot a laborasztalról a kenyérrel együtt nyelem, a polónium-210 kell, kell igazán. Honnan tudhatnám, hogy nem? Litvinyenkonak is kellett. Egyesek szerint.

Jaj, hát mit szóltok ehhez a nagyon fasza nagyon új nagyon modern reklámhoz a nagyon modern viszont kibaszottul antropomorf ufónautákkal. Na persze, az overallokat ki lehet fordítani, és vajon mi van belül?

Egyébként is róttam köreim ma az Erzsébet téren, és hát én is megtaláltam a NARANCSSÁRGA EMBEREKET, meg a paranoiámat persze, vagy csak rosszul láttam az árpádsávot?? Nameg mondom, hogy tudjátok, mert más nem mondja, hogy mától szabad a vörös csillag. Megmondomén, mi van: eddig Vajnait beperelték, engem megvertek, de be nem pereltek érte, mert hát én kitérdekelnék? Ezután majd a Vajnait is csak megverik, mer beperelni már őt se lehet. Azért csak éljen a vörös csillag, mert az egyetlen, ami valóban csak az emberiséggel, azzal viszont ki fog halni. Kifog? Nem is tudom már...hátha jönnek az alufóliaufók...

Sárgakockás lepedő, gumiból, jaj, anya, nem pisilek én már be..én nem is pisiltem be soha életemben. Még pelenkás voltam, de én szelektíven gyűjtöttem már a vizeletet is. NEM VÉCÉBE.

Álmomban Georg Bush fogta az ufók jeleit, és tudjátok mit mondtak? Azt, hogy neki kijár egy fasza kis negyedik típusú találkozás. Na azért az ufók nála jobban tudnak integrálni, de távfegyverük még nincsen, hiszen épp ezért élnek közösségi társadalomban, amiről az elnök urat is igyekeztek értesíteni, hátha megmentőjeként üdvözli majd az emberiség. De nem. A kapitalizmus áldozatai: a jegesmedvék.

Én nem voltam 30 éves. Amikor mindez történt. A mézet pedig nem szerettem, pláne tejjel nem. Tudod...eszméletlen jó lett volna végre istenigazából dugni. De mikor akartam, igazán szeretni, nos, akkor leépülésem elkezdődött, és erre többé nem lettem képes, mert én gyereket nem csinálok, no és akkor a megcsalás olyan gyorsan jöhetett volna, hogy ahogy megyek a száraz faleveleken, az olajfűz levelén fokos árnya csillant volna. Ez megmentett.

Meddig? Most élek. Elvágtam egy kábelt. És kifizettem előre.

Csuklom...mint egy csusszanó idegi sérülés, ami másképp nem, csak így ad jelt magáról.

Betegnek lenni, lemondani, szomorúan, ma semmi kedvem. De legboldogabb méf mindig a klozetten vagyok, de utálom ezt az úri szót. És az úr Olga klozettján kiadta az ebédet.

Gina, Gina...a macskába költözött. Én még beszélnék...

...csak elmerültem

 

Sajnos nem vettek fel a hintalóetető szakra...

...de azért fizikusra igen.:)

...másként Meleg Méltóság Menetén, amelyen szombaton voltunk, és ahová félelemmel vegyes kíváncsisággal, várakozással és - mondjuk ki - boldogsággal mentünk életünkben először (Dénes, Mariann meg én, mi ketten mint valóban "odavalók") csak azt találtuk, amire számítani lehetett. Ezt azért mondom, mert mások most nyilván arról számolnak be, hogy mennyire megdöbbentően embertelen volt, pedig nem, ez nem így van - manapság az embertelenség nem megdöbbentő, vagy legalábbis ebben az országban nem. Tudtam, hogy lesz, és boldogan magamra is vettem a mindenhonnan érkező "Mocskos buzik!" szöveget. Igyekeztem megállni, amit a tapasztaltabbak mondtak, hogy erre nem szabad visszakiabálni azt, hogy "mocskos fasiszták", bár ez egy kis aszimmetriát hagyott és okozott a tudatomban, mert nekem nem illik bele a személyes világképembe, hogy ez két azonos minőséget jelenítene meg.:D (Mármint hogy én ugyanolyan leszek ettől, amilyenek ők lennének... Van erre vonatkozóan mégegy kérdésem: azt szeretném tudni, hogy az újfasisztát miért kell mostanában eufemisztikusan csak futballhuligánnak hívni?). Be kell vallanom, hogy még az első tojásokat is izgalmas örömmel fogadtam, olyasfajtával, amit a karácsonyi ajándék kibontásának pillanata okoz egy ötéves gyerekben - már elég nagy hozzá, hogy értékelje, ajándékot kap, és elég kicsi még, hogy a tárgyak iránti vonzalma minél erőteljesebb legyen. Dehát csak a bontogatás pillanata ilyen, mert az ötéves a csomag tartalma láttán rendszerint csalódott is lesz mindjárt - valami hasonlót éltem át magam is, amikor a tojásban nem illatos sárgája, hanem bűzös vajsav és diszperzitféle festék volt. Minden látszat csal, sajnos, és én még tapasztalatlan vagyok. Ettől még a kerítés mögött vonyító és visítozó magyarság virága erőteljesen hasonlított a ketrecbe zárt páviánhoz, ami persze minden bűzt édesít egy kicsit...addig legalábbis, amíg az ember rá nem döbben, hogy persze ezek ezt komolyan csinálják. Teljesen, halálosan, véresen. Nem mondhatom el magamról azt a szép dolgot, hogy valaha ártottam volna valamelyiknek személyesen, de mégis: ez megölne, felrobbantana, lelőne anélkül, hogy erre esélyt adna egyáltalán, mindezt csak azért, mert én biszexuális vagyok. Vagy talán azért, mert ilyen módon ő problémamegoldó szerepben tetszeleghetne. Olyasmi ez, mint a parlagfűirtás. Ha nincs parlagfű, nem tüsszögtök. Ha nincsenek homokosok, nincs Gyurcsány-csomag. Logikus, nem?

Mindez még mulatságosnak is tűnhetett volna, de volt valami, ami horrorparódiává tette a felvonulást: ez a valami a féltéglák megjelenése volt a hajigált tárgyak között. Mert az, ami egyébként igaz, hogy hajigáltak petárdát, azonosíthatatlan robbanószerkezetet, hangeffekteket generáló készülékeket, sörösüveget és locsolkodtak vajsavval bolondított festékkel, az még hagyján, mert ezek a dolgok legalább nem hasonlítanak röptükben sem tojásokhoz. Nem mondható el ugyanez a féltéglákról. Onnantól fogva, hogy féltéglát és tojást is dobálnak, ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy tojás vagy féltégla repül-e felé. Mi pedig benn voltunk, önkéntesen vonultunk be ebbe a kordonokkal elzárt patkánylabirintusba, ahol  csak előre meg hátra van, mindkettő egyformán közel az ellentüntető díszmagyarokhoz, ráadásul visszafelé is tilos menni. Ez a valami, nem tudom mi ez, olyasvalami, ahol megsemmisülnek a bejárt irányok, csak az a pont van, ahol vagy, és a vonal, amelyen menni fogsz. Mész előre, és örökké a 0 feliratú helyen tartózkodsz. Tehát: ennek a valaminek a büszke foglyai voltunk mi. Ez is segítette a féltéglás embervadászat sikerét. A féltéglákra visszatérve: valakit el is találtak vele. Gondolom, nem lehet tudni, ki volt az. (Egyébként is, a légújabbkori magyar jog már súlyos testi sértés elkövetését is megengedi a vélemény szabad kinyilvánításának érdekében.) Láttunk olyasmit, hogy az út mentén rendőrök tepertek le valakit, de ha lassítottunk, rögtön felhangzott a szervezők erélyes felszólítása: "tovább, tovább, ne bámészkodjatok!". A sajtóban meg már valóban csak annyi volt, hogy a tojásdobálás teljesen szabályos véleményközlési forma. Nem is beszélve arról a valóságos ostromállapotról, ami az ötvenhatosok terére való bevonulásunkat kísérte. Igen, alkotmányos alapjog, valóban.

Azért mégis van valami, ami miatt aggódom, és amiben kicsit félve egyetértek Tomcattel, a díszmagyarság bloggerével. Ha a bíróságok ítéletei megerősítik a fasiszta magyar testvéreket, hogy szabad véleményt nyilvánítani füstölgő savas üvegekkel, akkor egyrészt jövőre majd jön valami, amit eddig még nem volt szabad (újabb próbára téve az Alkotmánybíróságot, amely csak a Vörös Csillag viselését tiltja vasszigorral, a sósavas üvegek dobálását egyéni szabadságjognak tartja, ami minimálisan sem korlátozható), ha (és az a másik dolog) egyáltalán lesz jövőre. Idén mozgókordonnal a baloldalunkon és rohangáló, erősítésért telefonáló 2000 rendőrrel a jobboldalunkon végigszaladtunk a belvároson. Heten közülünk megsérültek. Jövőre talán majd nem engedélyezik a felvonulásunkat, mert "nem tudnak" (nem akarnak?) megvédeni minket. Én már hallottam olyasmit, hogy a magyar gárda őrzővédő-magánnyomozó céggé alakul (vagy ilyesmit hoz létre). Állítólag a személyes szabadságot fogják védeni, nyilván nem a miénket. Talán nem is baj. Gyertek ki, gárdisták, és jövőre vigyázzatok ti az ellentüntetőkre, hátha több rendőri erő jut nekünk.:D Biztosan nem lesz sok dolgotok. Mert sajnálnám ám, ha nem lenne több melegfelvonulás. Én ugyanis még csak most kezdek belejönni.

És vigyázzunk, mert a fáma nemsokára így kezdődik majd: "Először a melegekért jöttek, de én nem szóltam mert nem vagyok homoszexuális, sőt..."

A kordon mellett álló, szörnyülködő idős hölgyeknek pedig azt üzenem, hogy nem tőlünk kell félni.

biszex

 

...ezen akkor, ha úgy gondolkodtok és nyilatkoztok, hogy "a tolerancia a kisebbség uralma a többség felett". Mindenkinek közös érdeke, hogy genetikailag meghatározott beállítottságunkat, ami nem egészséges vagy beteges, hanem olyan, amilyen - mint szőkének vagy barnának lenni - elfogadhassuk és egészséges környezetben, olyan környezetben, amely ezekben a dolgokban az égvilágon semmi furcsát nem lát, megélhessük.

Íme hát, itt van ez, amit most ezért bemásolok ide:

Kérlek, olvasd végig ezt a szórólapot, ami rólam szól!

Lehet, hogy lesznek dolgok, amik egy kicsit furcsán hatnak majd először, de remélem, hogy a szórólap személyes hangvétele segíteni fog abban, hogy jobban megismerd a melegeket.

1973 május 10-én születtem Budapesten. Édesanyám nagyon szeretett, és mindig óvott a veszélyes dolgoktól, nem hagyott fára mászni, és azt mondta, ne focizzak, mert az durva dolog, ezért lettem biszexuális.

Igazából persze csak azért mondom, hogy biszexuális vagyok, mert magam előtt nem merem beismerni, hogy valójában homoszexuális vagyok. Biszexuálisok ugyanis nincsenek, az emberek vagy nőkhöz, vagy férfiakhoz vonzódnak szerintem.

Édesapám mindig kiküldetésben volt, honnan is tanulhattam volna férfias viselkedést? Ezért aztán nem is okolom magam: erről nem én tehetek. Szerintem én így születtem.

Nagyon szeretek női ruhába öltözni, már kisgyerek korom óta mindig ezt csinálom. Emellett mindig is vonzottak az olyan férfias dolgok, mint a fáramászás és a foci. Ma is minden nap borotválkozom. Szerintem két férfi szerelmében az a szép, hogy abban nincs semmi nőies. De persze nem utálom a nőket sem: a nő-férfi kapcsolatban meg az a szép, hogy annyira különbözünk egymástól.

Kedvtelésem a mozi, a színház, szeretek olvasni, és gyerekeket megerőszakolni. Ebben az a szép, hogy olyan természetellenes. Hiszek istenben, ha tehetem minden reggel csecsemővért iszom, hogy idegesítsem. Ettől eltekintve nagyon jó a kapcsolatunk.

Engem is egy 45 éves férfi tett biszexuálissá tizenhárom éves koromban, de erről nem szívesen beszélek. Gyakran vagyok depressziós, ilyenkor csak az segít, ha meggyilkolhatok valakit. Tegnap például az anyámat öltem meg, csak előtte még megerőszakoltam.

Azt szeretném, ha az emberek könnyes szemmel tolerálnák a melegeket, és nem kéne félni, járhatnánk kézen fogva az utcán, meg ilyenek, és mindenki megismerne minket, hogy tudják, mi ilyenek vagyunk. Még nem szóltam a leszbikusokról. Ők azért tetszenek nagyon, mert mind olyan férfiasak. Imádom az izmos, vastag combú nőket.

 

 

Nos? Mi ez vajon?

Igen, igaz, rettenetes, hogy már mióta nem jut az eszembe semmi, sőt, ami előtte eszembe jutott, annak sem volt semmi értelme.
Én régebben azt hittem, hogy az érettségikor majd nagyon okos leszek, de úgy tűnik, hogy az inkább kiüríti az agyat, amitől az nagyon kemény és csengő kongást hallat.

A kongást hallottam én is. A baj, hogy utána jön a síri csend.

Vannak ezek a nagyon érdekes kapcsolótáblák, meg a még érdekesebb mérnöktanárok. Egy ilyen mérnöktanár féle kitalálta, hogy érettségi tételként mérjük ki egy napelemcella karakterisztikáját majd ábrázoljuk teljesítményét az áramerősség függvényében majd tegyünk javaslatot ennek a cellának az optimális terhelésére, ami (gondolom) azt jelenti, hogy olvassuk le a potméter állását az optimális teljesítményponton. Ez a feladat egyrészt azért nagyon jó, mert nemcsak okvetlenül elmegy vele az összes idő, hanem még nem is elég rá.

A másik kérdés, a nagyon érdekes kapcsolótáblák. Ezek azok a szerkezetek, amiket iskolai demonstrációra találtak ki, és amikkel nem lehet kimérni a napelemcella karakterisztikáját, mert arra valók, hogy nézzidekisfiam, ha letakarom ezt a fényelemet, akkor csak kicsit tér ki az ampermérő, még esetleg azt is el lehet mondani, hogy ez az ún. sötétáram. Egyébként van rajtuk 100mA-es meg 40μA-es méréshatár, az egyiknél meg sem mozdulnak, a másiknál kiakad a mutató, és ráadásul POLARITÁSÉRZÉKENYEK, vagyis (tekintettel arra, hogy egy ilyen semmi kis fényelemnek nem tudom, melyik lesz a pozitív pólusa) 50% esélyem van rá, hogy mindjárt tönkre is megy az ampermérő.
A harmadik eset, amikor arra kérnek, hogy mérd ki egy NTC hőmérő kalibrációs grafikonját, amit úgy kell megtenned, hogy univerzális ellenállásmérő műszert használsz. Nálunk ilyen műszer nincs, viszont van oszcilloszkóp, de az oszcilloszkópot nem érdekli, amit rákapcsolnak, pedig egyenáramot is tud mérni.
Ezt csináltam ma 5 órán keresztül, mindenki bátran higgye el, hogy elfáradtam. (Nem is beszélve ezekről a hihetetlen gyakorlati megoldásokról, hogy: fogjuk a termisztort két krokodilcsipeszbe, és merítsük bele a forró vízbe, de úgy, hogy a korkodilcsipesz ne érjen bele, viszont kontakthibás a kábel, ezért jó sanszunk van rá, hogy kicsit mozgatni is kell, mielőtt sikerülne, de ha összeér a két krokodilcsipesz, akkor kisütöttem a telepet és kiakasztottam az ampermérőt.)
A végén én is olyan leszek, mint egy mérnöktanár.

Mindenesetre ha felvesznek (felvesznek?) akkor tuti, hogy nagyon profi leszek az egyetem egyes diákjaihoz képest.

Ó, kérlek, ne tedd meg értem.
Sose tedd meg.
Ne tedd meg, ha mondom.

Ne tedd, mert fordított esetben én sem tenném meg érted.

kisfia meghalt. Vasárnap két barátjával indult játszani, és a vonatsíneken mentek. Nem hallották, hogy mögöttük vonat jön, és az az állat vadbarom mozdonyvezető képtelen volt tülkölni egyet. A két barátja elugrott, de ő már nem bírt. Elütötte a vonat.
Még csak 14 éves volt.

- Állj már fel...basszameg, hogy soha nem akar felállni. Remélem, jól ülsz legalább.
- Hogy mi?
- Miért nem állsz fel?
- Már miért állnék fel? - kérdeztem, úgy rémlett, ezt az embert még sosem láttam.
- Csak mert egy puskaporos hordó van alattad.
Vállat vontam. A tapasztalatok szerint eddig még senkit nem érdekelt, puskaporos hordó van-e alattam, vagy nem puskaporos.
- Éppenséggel nem volna muszáj, hogy puskapor legyen benne. - válaszoltam.
Meg voltam róla győződve, hogy ha ebben a hordóban nem puskapor lenne, tökéletesen és végletesen elszakadna a valóságtól.
- Azt hiszem, megrögzött Platonista vagy. - mondta erre ő.
- Valójában nem is értek az ilyesmihez - mondtam én. - De a puskaporhoz minden bizonnyal jobban értek nálad.
És aztán nem mondtam semmit, csak előrenéztem. Valami koherencia szúrt a homlokomból kifelé, éreztem, hogy szinte képes vagyok lángokat összpontosítani. Egyelőre, a jelek szerint, ezek inkább nekem fájtak. Találgattam az ő pupilláját, és reméltem, hogy a hordó mostmár bizisten felrobban.
Különben nem volt körülöttünk semmi. Talán egy sivatagban lehettünk, igen, és én egyvalamit biztosan tudtam, hogy kétvalamit biztosan nem tudok. Nem értettem ugyanis, hogyan kerülnek puskaporos hordók egy sivatagba, és azt sem, ki ez az ember, valami flegma, aki valahogy itt van, és tudja, hogy a hordó, amin ülök, robbanóanyagot tartalmaz. Végül azt sem tudtam, hogy én hogy kerülök ide, de ehhez már kicsit jobban hozzá voltam szokva. Sokszor történt már életemben, hogy nem tudtam, hogy kerültem oda, ahol épp voltam. Felsejlett előttem egy asztal, tíz tányérral, és mindegyiken egészen pontosan egy fürt szőlővel, de a gondolatot elhessegettem. Ideje lenne a lényegre térni.
- Téged hogy hívnak?
Csönd.
Az ember, akit kérdeztem, fél órán keresztül a vállát vonogatta.
- Nehéz kérdés. - mondta aztán.
- Miért? Talán nem tudod, hogy hívnak?
- De, tudom. Az a nevem, hogy ...(itt lehalkította a hangját) Akpattok.
Olyan volt, mint egy fejbecsapás. Még én sem számítottam rá, hogy a neve inuit eszkimó nyelven hasmenést jelent. Akaratlanul is felkuncogtam.
- De hát ez egy...betegség.
- Sajnos most már egy név is.
- Igen? Na és mióta az?
- Hármat tippelhetsz! - mondta ő, és felnyögött.
Mindig tudtam, hogy vannak szadista szülők, mégis határtalan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Valami módon segített, hogy egy magas, szakállas, szőke hajú és kékszemű, hasmenés nevű ember ül mellettem a Kalahári sivatagban. Ha értitek, mire gondolok: óriási fegyvertény volt.
- Egyébként meg mindez mit sem számít, ha szomjan halunk.
Ezt megnyugtatásnak szántam, de azt hiszem, nem hatott. Akpattok még sokkal nagyobbat sípolt, mint első alkalommal. Mint később kikövetkeztettem, ez valószínűleg azért lehetett, mert a nevéhez némiképp jobban hozzá lehetett szokva, mint a szomjanhalás gondolatához. Még annál is egy kicsit később viszont azt is kikövetkeztettem, hogy elsőre rosszul következtettem. Akpattok lényegében mindenhez hozzá lehetett szokva, ráadásul a nap már lenyugvóban volt...
- Nem hiszem, hogy szomjan halunk. - mondta ő. Azt hiszem, itt néhány órán belül nagyjából -20 fok lesz.
És elgondolkodtam, és be kellett látnom, hogy Akpattoknak igaza van.
- De azért, ha lehet, a puskaporos hordóról állj fel.
É hogy szavainak nyomatékot adjon, gyorsan hozzátette:
- Basszameg.
Nem mondhatnám, hogy legjobban tőle voltam megijedve, de azért engedelmeskedtem neki. Felálltam a hordóról.
- Te honnan tudod, mi van benne? - kérdeztem ijedten.
- Valójában csak egy sejtésem van. Egy kibaszottul használhatatlan sejtés, mert a sejtések nem sokat érnek, ha egy sivatagban találja magát az ember.
- Ebben a te sejtésedben, ami kibaszottul használhatatlan, van valami, ami megmagyarázná, hogy kerültem ide?
- Legjobb, ha nem fekszünk le ma éjjel.
- Miért, holnap éjjel mi lesz más?
- Főzök egy kávét.
Úgy tűnt, nem szeret kérdésekre válaszolni, de hogy most kávét fog főzni, az valóban meglepett. Félkézzel benyomta a puskaporos hordót, amiről felparancsolt, amikor is eszembe jutott, hogy talán mégis félnem kellene tőle. Vagy épp nem. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mit tegyek, mert semmilyen élettapasztalatom nem volt, ami ért volna valamit. Tehetetlenül, és természetemhez képest elképesztő csendben bámultam, mit csinál.
Közben letört két darab, öblös lemezt a hordó széléről, és puskaport szórt beléjük. Majd egy sebtiben felkapott bottal a földre ütött, a homokban pedig bugyogni kezdett valami.
- Forró víz. - magyarázta. Instant kávé lesz belőle. Tudom, nem a kedvenced, de talán most megteszi, hogy ne aludjunk el.
A homok alól kibugyogó "forró vizet" ráöntötte a puskaporra, és egyszerűen két ujjal megkeverte.
- Nesze.
Hitetlenkedve néztem. Ő maga egy csapásra felhörpintette a sajátját, és látványos köhögőgörcsben tört ki, ami engem felettébb elgondolkoztatott azon a kézenfekvő problémán, hogy hogyan lehet puskaporból kávét főzni. Kérdőn néztem rá.
- Nem szeretem a tejport. - magyarázta. - Na idd meg.
Óvatosan megkósoltam. És tényleg kávé íze volt. Nagyon meglepődtem.
- Hogy a rohadt életbe...motyogtam magam elé, majd látva, hogy ráncolja a szemöldökét, hozzátettem:
- Tudod, Akpattok, én sem szeretem a tejport.
Elmosolyodott, és azt mondta, nem volt elég sötét a puskapor.

***

- De hát ez nem lehet valóságos. - mondtam én.
Ott ültem Akpattok mellett, aki valahonnan szerzett egy pokrócot, mert tényleg -20 fok volt.
- Jó lenne, ha nem lennének itt skorpiók. - mondta. De emlékezetem szerint vannak. Mikor legutóbb itt jártam, akkor legalábbis...
- Tehát jártál már itt?
- Igen. - vágta rá. És halálra csípett egy fekete skorpió.
Újabb hitetlen arckifejezésemet csak annyival kommentálta, hogy "mondtam én, hogy megrögzött platonista". Lassan éreztem, hogy egyrészt mindjárt megfagyok, másrészt lehet, hogy el fogok aludni.
- Mikor annyi idős voltam, mint te... - kezdte. - az 1...3...6 éve volt, velem is ugyanez történt. Vagy hasonló. Ahhoz hasonló, ami veled fog most történni.
- Ezt sajnos hiába mondod, mert nem tudom, mi fog velem történni.
- Szeretnéd, ha....
- Ha elmondanád, mi történt veled? Igen, azt hiszem, szeretném.
- Mert mindent onnan tudok, a kávéfőzést, a skorpiókat, de még az instant kávéval való hűvös viszonyodat is...
- Hogy már jártál itt?
- Hogy már jártam? Látod? Rajtad is kezd hatni. Már befejezed a mondataimat. Igaz, még nem egészen jól, de...itt vagyok egy ideje. Nem veled együtt jöttem, ha ez érdekel, de ha akarod el tudom...
- Igen! Magyarázatot követelek valakitől, aki tudja! - kiáltottam. - De hogyhogy halálra csípett egy skorpió?
- Nem a szó szoros értelmében, a ti fogalmaitok szerint, hiszen itt vagyok. Csak épp itt is maradok.
- A Kalahári sivatagban?
- Valami olyasmi...
- És azt...azt el tudnád mondani, mit tudsz a puskaporos hordóról? Vagyis...mi az a sejtés? Tudod...
- Igen. A sejtés, amiről beszéltem.
Akpattok mosolygott.
- Neked rakták ide. Igaz, nem én kértem. De egy kicsit kevésbé bánom, mint te.
Nem egészen értettem, mondhatni, egészen nem értettem, mit akar Akpattok ezzel... Azt hiszem, nem akart róla beszélni, vagy elmondani nem akarta, vagy csak fárasztotta...
- Nem hittem, hogy csak 24 éves vagy. - mondtam, hogy valami másról kezdjek beszélni.
- Már hat éve nem tudtam rendesen megborotválkozni...
- Nem olyan nagy baj. Majd máskor...Szóval, veled is ez történt?
- Velem is.
- És hogyhogy kávét tudsz főzni, de borotválkozni nem tudsz?
- Sokáig csak azt tudtam tenni, amit ők akartak. Nem tudom, még mindig így van-e. De el kell mondanom a történetet. Legalább holnap reggel. Hogy tudd...persze, én sem tudom, mit kell tenned.
Jobban megnézve a haja inkább barna, a szeme meg zöld volt. De ez adott pillanatban nem igazán volt fontos.

/Részlet Akpattok történetéből, by Pazsam/

Ó, istenem, de jó lenne, ha lenne valamiféle gumiszoba, ahol úgy istenigazában kidühönghetem magam. Fene egye meg, hogy már senkit nem érdekel, amit itt írok - jobb lenne, ha érdekelne valakit, de én nem tudok mit tenni ez ellen, legfeljebb nem hagyom abba végképp az írást, ami ugye, nehéz lesz, mert érettségizni vagy miafene kéne, és hát... (jelen állapotokról  inkább nem tudósítok).

De a beleim, amik olyan nehezek, mintha ólmot nyeltem volna, nem ettől fájnak. Nem, nem, nem! Hogy ignorált személy lettem-e, vagy undorító konyhasváb, nos, azt nem tudom, de hogy ennek két évnyi....(két év? nem is tudom biztosan, hogy annyi) idővel később is hatása legyen az életemre, az már egyszerűen botrányos. Ideges vagyok, és enyhe remegésem és hányingerem van, meg egyáltalán minden.
A dolog úgy néz ki, hogy van ez a találkozó, ugye, ma este 7 órakor, és én komolyan nem akartam elmenni. Mondtam neki, menj csak, menj, majd én itthon megvárlak. De az, hogy a Gyuri felhívja a Dénest, hogy én ott leszek-e...szóval kicsit elrontotta a kedvemet, és más megvilágításba helyezte a kérdést. Egyrészt remélem, hogy nem a Gyuri az, aki ezt a kibaszott nagy baromságot csinálja, és itt üzenem mindenkinek, aki látja, hogy LE VAN SZARVA, MIT AKARTOK, NEM AZÉRT NEM VAGYOK OTT, MERT TI AKARJÁTOK.  Caps Lock páratlanszor....
Másfelől, valakinek végre ki kéne már állni értem, mert nem hiszem, hogy itt ez megengedhető, hogy én egy kiközösített, lealacsonyított ember legyek, és már akkor is ebbe a státuszba kerüljek, hogyha nem akarok (nem akartam) ott lenni valahol. Nem szeretnék egy olyan lány lenni, aki azt gondolja, hogy minden férfi faszkalap. Kikérek minden erkölcsi és szellemi fölényeskedést.

És aki azt hiszi, hogy azért vagyok 3 éve a Dénes barátnője, hogy mások barátját elraboljam, és ezt ráadásul 2 év távlatából fenntartja, az nyilván meg van róla győződve, hogy az emberek osztódással szaporodnak.
Bumm.

És nem tudok védekezni a dolog ellen, mert nem vagyok egy kibaszott, féliglefagyasztott, frigid picsa.

Szomorú vagyok, allergiás és boldogtalan.
Úgy tűnik, nekem nem jön össze semmi...talán nem így van a valóságban, de az érzés most mégis ez.

Ó, jaj, mennyire régen írtam... Igazából, ahogy most itt ülök, állandóan az cikázik a fejemben, hogy mennyivel jobb lenne csinálni valamit. Valamit, mert amit csinálok, az semminek tűnik. Jó lenne a fenébe elhúzni, vagy tanulni, csinálhatnék reggelit (!), gyereket, beszámolót, dolgozatot, miafaszt... lélekben meg döntés szintjére kéne fejlesztenem azzal a harmadiknapóleoni népszavazással kapcsolatos ambivalens ön-létemet, ami megakadályoz abban, hogy valamit csináljak.
Hát igen, Malmö kurvajó lesz, Zsófit majd Ginára bízom, én meg elmegyek valahová, elbújok, állítólag Malmöben ingyen fogunk utazni a helyi járatokon, meg hogy nem nagy város, 150,000 ember mindössze. Kurva, kurva, kurva, mondom kurvajó lesz, nahát, hogy én mindig azoknál a hírhedt szavaknál dadogok, aláírni a nyilatkozatot, melyben alulírott, (...) mint megbízott elfogadom a megbízást, mellyel kapcsolatban az én kis t-pócikám aztat mondotta nekem, hogy majd néha úgy is viselkedik, mint egy kamasz (jamer nem az!), hogy én, aki oly közel állok ehhez, megtapasztalhassam az anyai lét nehézségét (az ő esetében főleg anyagi nehézségei vannak). Másfelől, jelentsük ki, közelebb szeretnék állni az anyai léthez, mint amennyire mindez jelenleg nekem engedélyezve van, de, amint mondják, a dolog két emberen múlik, anyucikám még azt is bölcsen hozzátette, hogy ilyenkor meg kell gondolni, hogy együtt marad-e két ember, de ha teszem azt, én nem bírom ki anélkül a bizonyos másik ember nélkül, ő meg, tesziazt, nem bírja ki nélkülem, akkor az eljárás, amit követnünk kéne, homályba vész, marad az elterelés, a tématerelés, és minden más terelés, ami nyilvánvalóan hatékonyan oldja egyes résztvevők ideggörcseit.
Tehát, alá kéne íri(a Ginának), hogy Zsófi gondviseletét átruházzák három napra, na tényleg alig várom.
De cserébe, na de cserébe, hiszen mit gondoltok, mi lesz cserébe? Megmondom. Mindenki egyszerre, mondom, EGYSZERRE vegyen egy nagy levegőt, és fogja fel, hogy olyan országba utazhatunk végre, ahol legalább nem rehabilitálják a náci háborús bűnösöket, merthogy itt ugye, az ilyesmit a szocialista miniszterek írják alá (mondomneki Hitler is azt mondta, hogy fúj tőke, kivéve a zárójeles MEGJEGYZÉST, amit kedve szerint takart vagy fedett fel, mondjanekem NE HASONLÍTS HITLERHEZ, mondomneki mikorhasonlítottalak bmg?)
Tehát, 3+2, összesen 5 napot TALÁN egy ilyen országban (vagyis Svédországban) fogunk tölteni, na nem lesz valami hosszú, utána talán ki is utálnak minket - már a hírre - minden, dunavizen kívülre eső helyről. Na nem baj.
- Anya, mi az ott, ami a vízen úszik?
- Eperszörp, kicsim, semmi különös, kabbe a banánt és nézz a másik oldalon az OTP-re!
***

Azt, hogy nem lesz érettségim történelemből, amiért nem gondolom rendszerünket egy olyan rendszernek, amely legalább érthetően és konszolidáltan nyomja le a munkaerő értékét (pardon: árát) a munkaerő segge alá, még elnézném, nade hogy mindenkinek lesz, aki lenyomja? Huhappsz... Tartaléksereg...zsuaaak...hagg...hányok mindjárt. Nem is értem, miért nem akarják ELTÖRÖLNI a diplomát, mindenkit kiképezni vécépucolónak, és nyervogni, hogy "jaj, 1000%-kal több a vécépucoló, mint négy éve, mosmár igazán akadályozni kell a szabad munkaválasztást, kevesebb vécépucolót kell fölvenni, cöcm..."
***

- Nem. Sztálin nem volt elmebeteg, őrült, paranoiás, és szerintem fölfogható a történelem hellyel-közzel pozitív személyiségének.
- És ha mindenki mást mond, mint amit te, akkor mi van? Változtasd meg a véleményed, vagy fordulj orvoshoz.
- DE, a tömegek nem tudják, mit akarnak, mert azt sem tudják, mivel elégedetlenek (ti. hogy nem a kormánnyal, hanem a kapitalizmussal)
- Szervusz, Adolf.
- Viszont látásra, tanár úr.
(...)
- Egyébként senki nem szerette Trockijt, mert mindenkinél okosabb volt, és ezt mindenkivel érzékeltette is.
- Ja igen, olyan volt, mint a tanár úr!
:D
***

Ó, emancipáció és szólásszabadság! Most, hogy megvehetik a nőket is, és dumál a vérésbecsület...nos, tudnám, mire használjam ezeket...
***

- Azért fasiszta és fasiszta között is van különbség. Nem egyformák ezek a csoportok.
- Ja. Még nem döntötték el, ki lesz a Führer.
***

"Orbán nem Führer, inkább Duce"
***

Igen, igen, igen....
Távolodunk a lehetőségeinktől.
És most, ami megmaradt, megfogjuk, sutty.
A Bakony gerillái leszünk.
Dinatmitdombokat rakunk: meg nem torpanunk, hidd el, csak a Nap áll.
Álmomban beledőlt a hegy a... de nem is, mert én már nem álmodok. Nem vagyok
elég hangos mindazoknak, akik csak porszemek
mert a porszem gyenge - az ellenszél erős
kiabál, süvít, de ezek SÜKETEK, mégis, őket magával viszi, én meghajlok és eltörök a szélben
de magával nem visz; nem vagyok elég hangos,
de szólok, mutogatok, uszítok a végtelenbe, mert uszítva uszítom a végtelent;
legyen már vége az időnek, legjobb az lesz, ha adsz egy másikat.
Egy porszem az ablak mellett elhaladt, én gúzsba kötve alatta fekszem, és tudom már, mindig tudtam egy kicsit, de most nagyon tudom, hogy eddig nem láttam, de ez nem jelenti azt, mintha most jobban látnék. Az utolsó hangsor: összhangaztos mollskála lefelé.***

Hát, már megint itt van. Néhány hétre megérezhettem a fontosság tudatát. Hihetetlenül jó volt. Úgy éreztem, mostmár rajtam áll minden, megtehetek bármit, haladhatok. Hogy arra fogok figyelni, amire mindig is figyelni akartam. Biztos voltam benne, hogy majd boldogabb leszek: bár talán ez is csak menekülés volt. Mikor kicsi voltam, anyukám beíratott a bölcsödébe, hogy majd nekem jó lesz, ha más gyerekek között lehetek. Nem vált be. Minden, amire emlékszem: a kerítés mögötti óvodások, akik piszkosul felnőtteknek tűntek, a G. Dóri, akinek folyt a nyála (valami betegsége volt, és a gondozó néni állandóan visítozott, hogy "Dórikám, nyeld le a nyáladat"), egy műtorta, amit szülinapokon az asztalra tettek, mert az igazi édesség nagyon veszélyes és a doktor bácsi, aki "nagyon ragaszkodik a főzelékekhez", vagyis ahhoz, hogy a szerencsétlen gyerekek rántással (!) fogyasszák a zöldséget. Amikor sírtam, hogy haza akarok menni, akkor azt mondták nekem, hogy "mindjárt viszlek a csecsemőcsoportba, ha így sírsz", ami ilyen módon - mert bemenni sosem lehetett - valamiféle szégyenpadnak tűnt. Az ismeretlen fenyegetése rossz a gyerekeknek. Alig vártam, hogy ovis lehessek.
Az óvodában sem volt persze sokkal jobb, de akkor is, mint nemrég, fontosságtudat jött rám. Nagyon hamar elmúlt. Bár vegyes csoportok voltak, mindenkinek megvolt a maga "besorolása", ami rendkívül hasznosnak bizonyult a hierarchia felállításában: azt, hogy nagycsoport, azért mindenki megértette, és rájöttek arra is, hogy az valami jobb dolog, mint a kiscsoport. Arra emlékszem, hogy nem kellett kiscsoportba járnom, mert rögtön a középsőben kezdhettem, tekintettel arra, hogy egy évvel tovább jártam a bölcsibe, ami számomra a mai napig is talány. Tuti biztos, hogy ilyesmit soha nem kértem. (Persze a húgom megúszta a bölcsit: rajtam csak gyakoroltak.)
Az óvó nénik általában olyanok voltak, hogy mindenkinek jobban tetszett a másik csoport óvó nénije. Egyébként azért éreztem magam rosszul, mert velem egy csoportba járt a húgom, és mindenki igyekezett a tudomásomra hozni, hogy mennyivel aranyosabb és kedvesebb, mint én vagyok. Meg az a fránya délutáni alvás! Muszáj volt lefeküdni, és nem szabadott közben felkelni: pisilni sem volt szabad kimenni. Az óvó néni kedvence a Viktorka volt, aki nagyon szépen rajzolt, ezért alvásidőben is felkelhetett rajzolni. Az óvó néni egyszer azt is mondta, hogy a Viktorka szó nélkül is felkelhet. Utána következtem én, aki általában utáltam a délutáni alvást, de a játékidőt sem szerettem jobban, mert soha nem játszottam senkivel. Jobbára a sarokban ücsörögtem. Mikor aludni kellett volna, többen dörzsölgettük magunkat az ágyhoz, így én is, ami minden óvó néni rémálma: ilyenkor mindig szóltak, hogy "csukd be a szemed és aludjál", amiért én éreztem, hogy most azon nyomban fogok felrobbanni. Na a lényeg, hogy a Viktorka után én következtem, és az óvó néni eléggé szimpatizált velem ahhoz, hogy kb. 1 óra elteltével fel is keltsen. Az is lehet, hogy csak unta, hogy nyikorog az ágy.
A pszichológus, akihez akkortájt vittek, azt mondta, nem kéne tovább maradnom a csoportban, ezért minden tiltakozásom ellenére átraktak egy másikba, ahol viszont azért volt rossz, mert én eleve eldöntöttem, hogy rossz lesz. A délutáni alvás ott is érdekesen ment, mert az egyik kislány, a Borika, aki különösen sokat forgolódott, büntetésből nem kelhetett fel délután 5-ig. Alig vártam, hogy iskolába járhassak. Most, hogy leírom ezt a mondatot, szinte hányingerem van. Az iskoláról még nem nagyon van erőm írásban közzétenni az élményeimet, még túl közel van. Ráadásul az életemnek egy olyan szakasza, ami nem olyan egyszerű, sokkal fáradtságosabb leírni, mint az előzőeket. Sok más dologgal kapcsolódott össze, amelyek főként a háttérben zajlottak. Ha az iskola 12 éve jut eszembe, leginkább valami síri hangulat jön rám, hogy miért kapjuk mi ezt? Még a gyerekgyilkosok is szabadulhatnak jó magaviselettel. Persze, egy okos, felnőtt ember, mint pl. egy tanárnő, aki középiskolásokat oktat, és haragszik rájuk, mert szerinte ez az élet legszebb szakasza, biztosan mindentudó mosollyal csóválná a fejét. Pedig így van, ahogy mondom. Miért kell gyerekeknek kiskoruktól érettségiig egy olyan helyen lenni, ami leginkább egy börtönhöz hasonlítható? Csak azért vagyunk ott, hogy jó prolijai legyünk ennek a rendszernek: zengjük a dicséretét, nehogy megdöntsük, osztálytudattal ne rendelkezzünk. A mai napig tartom azt a véleményt, hogy a rendszer (asztal) négy lába: iskola, templom, sereg, börtön. (Az aktuális törvényeket figyelembe véve.) Ezért kapok röhögőgörcsöt, amikor valaki könnyes szemmel "nem engedi a templomot és az iskolát". Az emberek szexuálisan vonzódnak az őket formára pofozó intézményekhez.
És nemrég úgy tűnt, hogy végre megszabadulhatok ettől (ha ugyan az a szabadulás). Ez volt az a bizonyos fontos időszak, amiről az elején beszéltem. Ami boldoggá tett. Éreztem, hogy mindenki mellettem áll, és én megcsináltam két emelt szintű érettségit, nem is rosszul, direkt azért, hogy előmozdítsam ezt a célt. Azt a bizonyos célt. De most bajban vagyok. Az emberek, akiktől a célom függ, "látják a feladatkörüket", és ebbe nem illik bele az, hogy én egyetemre menjek, mert "mi lesz az általános műveltséggel". Nyilvánvaló, hogy ha mégegy évig tanulói jogviszonyt tartok fenn szeretett iskolámmal, akkor általános műveltségem az egekbe ugrik, nemde? Pláne, hogy nem terveztem azt, hogy egy évig a magyaron és a törin lógjak. Nem. Ha maradni akarnék, akkor is én osztanám be az időmet. De én már nem tudok nyugodt szívvel maradni. Nekem ez az egész lemez már nagyon, szörnyen bosszantóan ismerős. Ha most nem mehetek egyetemre, nem lesz gyerekem, azt hiszem. Ez az persze, amire minden normális ember röhögőgörcsöt kapna. Szeretett osztályfőnököm pedig szemem közé vágná kedvenc mondatát, hogy "gyerek vagy, és én látom, hogy hol a helye ebben egy gyereknek". Eközben én már sikítva visítozom, mint akit nyúznak. Gyerek, gyerek, dobjuk félre ezeket a kifejezéseket. Mi olyat mondtam én, ami a gyerekséghez kapcsolódik? Különben is, drága magyartanárom úgy viszonyul hozzám, mint egy 10 éveshez (vagy legalábbis pont úgy beszél velem). 1 hónap múlva 18 leszek. Miért kötelező nekem elhinni, hogy ő nagyon-nagyon bölcs hozzám képest, és kurvára tudja, hogy hol a helyem? Miért kötelező, hogy elhiggyem, hogy az átlalános műveltségem egész életemben a béka segge alatt mozog majd - ja persze, per definitionem, nekem, mint szakbarbárnak (ami ugye a "humán értelmiségi" TTK-s párja). Miért kötelező nekem ezt kibírnom? Miért kell nekem maradnom, elolvasnom az öszes kötelező olvasmányt, és "befogadni a műveket", ahogy a tanár néni mondja. Mert a múltkori elemzésemmel az volt a problémája, hogy szerinte nem fogadom be a műveket, és azt próbálom írni, ami elfogadott. Egy korábban kifejtett véleményemre ellenben azt válaszolta, hogy ilyen véleményeket ne fogalmazzak meg, mert a műnek van egy alapja, ami azért ugyanaz. Azt is mondta, hogy ezek az elemzések már messze nem olyanok, mint a korábbi "műveim" (amikben természetesen a magyarórán hallottakat írtam le, kicsit mixelve az igéket, szóval a saját véleményét hallhatta vissza tőlem, nem tagadom). És mindezt azzal a fontoskodó, bölcselkedő hangjával, azzal az iszonyatos gesztikulációjával. Sokszor elképzeltem, hogy majd teljes erőből képen csapom egyszer, és rendkívüli, már-már érzéki magasságokba ragadott a gondolat. Na igen, talán az indulataim gyerekesek. Ha egyszer leérettségiztem, nem akarom többé látni a nőt.
Ja igen, ezeket a kedves, becsmérlő megjegyzéseket azután kaptam tőle, miután egy hétig csak magyart tanultam, és elolvastam azokat a könyveket, amiket osztálytársaim - ők mondták - az 5. oldal után letettek. És az elemzésekben a nagyapám is segített, aki Apáczai díjas kiváló tanár (reklám off). Miért csak én érzem úgy, hogy ezek nagyon gyenge érvek, hogy ezek ürügyek? Mi baja velem kedves osztályfőnökömnek valójában? Az utóbbi hetek történései nyomán iránta érzett szimpátiám szoros, méregzöld undorba csapott.
Ráadásul itthon vajúdom egyedül, csak gyerek nem lesz belőle. A múlt heti betegségem (és igen, megint hőemelkedésem van) nem elég, hogy földhöz csaptak, még itt ez a fránya vizsgaidőszak is. Akiről beszélek, megígérte, hogy számíthatok rá, de nem számíthatok én most senkire, mert megértőnek kell lennem, és együttérzően és szelíden kell szeretnem, ami persze nekem nem megy, mert én egy empátiára képtelen ősbunkó állat vagyok. A tudatállapotom tehát beszűkül, és önmagán belül úgy fúvódik, mint a lufi: a nyomás nő, én meg kipukkadok, és nem lesz ennek egyhamar vége. Mármint vége lesz: ti is halljátok majd. Mint mondtam, így fog hangzani: pukk..paff. Ezzel a beszűkült tudatállapottal persze nehéz létezni, de még meg kell, hogy dolgozzon egy kicsit. Akkor majd kieresztem a testem lékjein. (Na persze...:D) Kezdem magamon felfedezni a keringési katasztrófák különböző, egymást kizáró jeleit, pl. tranziens ischaemiás attak, meg hasonlók...különben meg a vérnyomásom az avarszintet verdesi.
Szóval, csalódott vagyok, úgy általában. De van valami, ami ad egy kicsike reményt. Egy picuri, gyerekesre sikerült, de talán életmentő reményt. Ez pedig a következő születésnapom. A következő születésnapom talán istenné tesz (persze, képzelem én most, naná, hogy nem), de legalábbis jogképessé, önmagamért én kezeskedem, és talán beteszem a lábam az irodába (a suliban, már ha nem engednek továbbtanulni), és megmondom, hogy én bizony itthagyok csapot-papot. Mert egy vágyam volt, és az van most is: fizikus akarok lenni, és ez nem fogg tőletek függni, ti kis halovány fingok. (Ó, jaj, ne, senki ne értse ezt úgy, ahogy le van írva, nem vagyok felfuvalkodott alak.) Szóval, elmegyek, veszek egy repülőjegyet, és majd valahol északon landolok. Talán Helsinkiben, Reykjavíkban vagy valami. Mert ez az ország, benne ezzel a rengeteg finggal, akkora pöcegödör, hogy akkora már nem nagyon van máshol... Reykjavíkban elbújhatnék: ott mindig sötét van. A házak falai színesek, minden csupa jég, nincsenek fák, növények, csak rengeteg fű. Az emberek a fűből éllnek... (mint oly sokan mások - na jó, rossz vicc.) Mi tagadás, oda vágyom. Azt pedig senki ne is remélje, hogy nem végzem el villámgyorsan az egyetemet...talán...de el, el, el már innen, mert be fogok golyózni. Nem érdekel mások feladatköre. Poshadjanak meg a feladatkörükben, én nem vagyok hajlandó a rothadó testükre kenődni, mint egy undorító, ragacsos testápoló, aminek a flakonját ide-oda passzolgatják és árazzák, tetszés szerint. Rám többé tartalmatlanságot tartalmatlan jelzőkkel ne süssön senki. Foglalna valaki egy...nem, két, mindenképpen két repülőjegyet?

Előbbi megjegyzésemből mindenki zárja ki a szubjektív idealizmus csíráit, ha netán ezeket elhintettem volna.
A nihilisták pedig ne vegyék magukra sértéseimet, mert én ugyan gyűlölöm a nihilizmust, de ők legalább képesek következetesen végigvinni azt a képtelen szubkjektív idealizmust, ami az ócskák ócskáját (et al) jellemzi. Egészség.
Szóval semmi szubjektív idealizmus.

Valahogy azt kezdem észrevenni, hogy tőlünk északra és délre is, keletre és nyugatra is olyan emberek élnek, akik valamiért jobb fejek nálunk. Nem?

Már jó ideje nincs semmi bajom. (Jaj, nem, ne is kérdezzétek, miért nem válaszolok a levelekre, azt hiszem, megcsömörlöttem mindentől, ami számítógép...ezektől az áldatlan, pötyögéssel eltöltött óráktól, napoktól, hónapoktól... Nem akarok én hasznos lenni...csak kerülöm a fejfájást.)
Szóval, nincs semmi bajom. Gondolhatnánk persze, hogy milyen jó is ez. Ahogy kinézek a fejemből, és furcsán úrrá lesz rajtam a borderline és a skizofrénia személyes és meghitt keveréke, már tényleg csaknem boldogságot érzek. Néha dudaszót hallok, ami nincs, néha még mindig hangokat, de azt hiszem, kezdem megtapasztalni ennek a kellemesebb, bódítóbb formáját is. Afféle transzcendens, vagy mi. Amiben - szögezzük le gyorsan - sosem hittem, kivéve valami általam is felfogható, matematikai verziót. Ilyenek sincsenek persze, fájdalam nélkül. De könnyebb abban a tudatban élni, hogy mindez nem öl meg, hogy ez nem életveszélyes. Ez az, amiért tényleg boldog lehetek. És az, hogy szinte megrengető azt érezni, hogy nem ez az életveszélyes. Egy pillanattal ezelőtt, mikor leírtam ezt a szót, valami randalírozó vadállatcsorda járt a fejemben, olyasmi, mint a magyar gárda. És igen, az is egy megnyilvánulási forma. De nem az maga az, amire ez a szó, hogy életveszély, igazán illik. Az valami más, valami régóta (vagy talán mindig) működő erő a háttérben. Sajnos erő ez is. Magától a szótól, ahogy én kimondom, hogy életveszély, kis borzongásom támad. Tetszik nagyon.:)

Amit le akartam írni, azok a kellemes érzések, olyan határvalamik. Azt akartam leírni róluk, hogy mennyire fájdalmasak, de valószínűleg ez - normális formában - nekem nem fog sikerülni. Azért fájnak, mert mind utalnak valamire, amit féltek: a sírásra, ha szabad róla beszélni, feltétlenül igaz, hogy én többet csinálom, ha nincs bajom. Ma voltam valahol, és hallottam valamit, amit nem éreztem igazán meghatónak, mégis egy súlyt helyezett a lelkemre. Egy ideig küzdöttem ellene, de bevillantak a képek, meg a hangok, amik ellen harcoltam. És azok a képek, meg hangok, amik egy számomra boldog állapothoz kötődtek, egy megvalósult veszteségérzést hagytak maguk után: láttam, amint már elvesztettem azt a valamit, aminek örültem addig. Persze, elkezdtem nagyon sajnálni magam, de közben azt is sajnáltam, akiről a dal szólt. Eredetileg. Az a mi bajunk, hogy mindent magunkra veszünk. Ezt mindenki átéli. Én talán jobban, mint a többiek. Érzékenyebb lettem belül, mint szabadna, ugyanakkor kevésbé tüskés kifelé, és ez egy bizonyos hányinger-érzetet is kelt - főleg magammal szemben. Szeretnék elbújni, de mivel azt nem lehet, inkább blogot írok. Álmosan, dühösen, félve. De közben örülök is neki.

És talán egyszer, ha kész leszek rá, szembenézek azzal is, hogy ebben a világban senki nem normális, aki nem autista. Egész egyszerűen nekik van igazuk: a világ, amibe beleszülettünk és körülvesz, mindannyiunk számára életveszélyes. A legtöbben nincsenek tisztában azzal a mérhetetlen szenvedéssel, amit ez jelent. Én sem vagyok tisztában vele.
"Én nem akarok ember lenni. Állat akarok lenni."-mondták mindannyian.
Ez egy ismerős érzés. A különbség annyi, hogy valakiben félelem, másokban düh formájában fogalmazódik meg. A legtöbben meg: érleljék még ezt fegyelmezetten.
Magukban.

Nem tehettem róla, és nem hittem volna.
Nem érdekelt.
Nem volt rá időm.
Hiába kerestem - nem találtam meg.
Elment az idő...
Elaludtam (?)
Már megbocsáss: olyan lusta vagyok.
Ez nem nekem való.
Csak engedelmeskedjünk, tartsuk be a szabályokat, és nem eshet bajunk.
(Millió-egyedszer is megcáfolja a történelem.)

Így születnek a szörnyállamok? Így.

Már megvan minden, ami az ilyesmihez kellhet. Érdekek, pénz, osztályok, emberek. Forradalmiatlan emberek. Mondhatni, csak ülőgumója van.

És a százszor ismételt kifogásokat elismétlik százegyedszer is. Különben meg: ha nem is belőlük, valakiből csak lesz forradalmár.

Tudjátok mit? Elárulom, mi van. Egyszer, nem többször. És nem rovom fel, ha el nem hiszitek, mert akkor mind (mi) és nem ti (vagy én) leszünk halottak. A halott pedig nem beszél. Nem ró fel semmit, nem tesz szemrehányást. Szóval, az úgy van, hogy:

úgy születnek a szörnyállamok, hogy vannak emberek, akiknek mindez úgy futur proche érdekében áll. Azt mondják, jövőt árpádsávos zászlóra építeni nem lehet, és ebből (mi a fene!) le is vonják a következtetést, hogy ezért aztán az árpádsávosok sosem fognak hatalomra jutni. Elfelejtkeznek a közvetlen jövőről. Mert ha távoli jövőt árpádsávosok nem is építhetnek (mikor már mind - mi - és nem ti - vagy én - leszünk halottak), közelit igen! A győzelem (megfelelő kritériumokkal) nincs kizárva. És mindez a forradalmiatlanság egészséges talaján állva átveszi az uralmat felettünk - feletted - mindenki felett. A lényeg, és mindezt a zagyvát eddig ezért írtam: a szörnyállamokra ezt a szép, találó jelzőt utólag ragasztják, sosem közben! Mikor már leverték a szörnyállamot, akkor. Na persze, ha lesz kinek leverni! És főleg: ha marad, aki a jelzőt is ráaggassa.

Hogy hülye vagyok? Igen, lehet... ezt már egy ideje Dimitrov is megkapta. Ő legalább ellenforradalmi oldalról megérdemli ezt a szép dicséretet.

Régen azt miondták, van valami megmagyarázhatatlan vonzalom a gyerekek, meg az állatok között. Nos, ez nem igaz! Ez a vonzalom ugyanis teljesen érthető. Én legalábbis értem. De van egy másik vonzalom, amit nem!

Szolfázsórán azt mondja az egyik gyerek anyukámnak, hogy nem szeret iskolába járni.

Anyukám: na és miért nem szeretsz? én szerettem járni, csak tanulni nem.

Gyerek: mert addig is nem lehet nézni a tv-t.


Ki gondolta volna, hogy ez is egy szempont?:D
Ezek egész nap a tv-t nézik. És ha nem, akkor a gép előtt ülnek.

Kezdek rájönni, hogy Zsófy a normális!

Szia.

Emlékszel rám? Régen annyira a bögyödben voltam. Mindig csak cöcögtél rám. Hát rájöttem, igazad volt. Először még próbáltál kérdezni tőlem. Na nem azért, mert szükséged lett volna bármilyen információra, csak beszélgetni akartál. De velem nem lehetett. Mindenre mondtam valami jobbat. Mármint olyat, amire azt hittem, hogy jobb. Mindenre azt mondtam, én azért nem tudok válaszolni neked, mert ehhez is túl okos vagyok. Te sosem mérgelődtél, de zavart, és sehogy sem tudtad a tudtomra adni, hogy hagyjam már abba, mer ez annyira gáz...

Emlékszel? Leszegtem a fejem az utcán. Mindig szembetalálkoztam a tanáraimmal, de én nem vettem észre őket, ők meg jól megjegyezték maguknak, hogy már mást se csinálok, csak a koffeint nyelem. Látszott, hogy igazán ébren sem vagyok, csak próbálom tartani a lendületem, hogy mindenki lássa, hogy okosabb vagyok.

Emlékszel, mikor a vidámparkban felültünk arra a kis vasútra? Előtte nevettem, hogy mennyire szánalmas. Te csak intettél nekem, hogy "várj", és mikor elindult, én visítottam a legnagyobbat. Legközelebb már csak azt bizonygattam, hogy mennyire jó ez, és a vonat végébe ültem, mert az csapódott, mint az ostor vége. Egyébként is, mindenkit kinevettem, mert úgy éreztem, hogy másképp látok. Hogy másik dimenzióban vagyok. Pedig csak arra kellett volna rájönnöm, hogy vidámparkba járni hülyeség.

És egyébként mindig bemeséltem magamnak, hogy már megint beteg vagyok. És kicseleztem az orvosokat, hogy elküldjenek a vizsgálatra, mert én mindent de mindent jobban tudok. Gyűjtöttem néhány gyorstesztet, és ellentmondtam minden dokinak. Na, mondjuk ez legalább bátor dolog volt, tudván, hogy ők is mennyire sznobok.

És látod? Most teljesen más vagyok. Nem vagyok már sem okos, se bármi más. Csak itt ülök, és pötyögök neked, mert annyira egyedül maradtam, hogy már akár te is jó lennél nekem, te, aki tudtad, hogy teljesen más vagyok, mert ha okos nem is, de bolond az vagyok. És most, így utólag, hogy nem vagyok okos, már azt is látom, hogy okosabb voltam, amíg el nem kezdtem lefelé csúszni, és mivel minden relatív, a mához képest tegnap okos voltam: ez talán mégis felment egy kicsit, mert azt jelenti, hogy ennyire, ha jobban nem is, mégis igazam volt.

Te nem hallasz, és nem válaszolsz. Én itt ülök, és pötyögök neked. Látod, még arra sem voltam képes, hogy írjak neked egy rendesebb levelet... (tollal, papíron: a címem sem ismered, ha megtudnád, meglátogatnál? - lehet...)

"Nemkényszer." Persze, nemkényszer semmi. Ez a duma. Mert mindent muszáj.

Ha már nincs macskám, gondoltam, jó lenne keresni egyet. És találtam! A legtökéletesebb, legjobb, legmacskább macskát. Illetve találtam kettőt, és még nem döntöttem el, hogy melyiket fogadjam be. A szomszéd ház mellett élő két kiscica, velük van a mamájuk, de már nagyobbak, 2-3 hónaposak lehetnek. Milyen neműek - fingom nincs. De akkor is, minek keresni, hamár a lehetőség önként kínálkozik.

Etetni kell őket, aztán hazahozni. Mikor már nem félnek, mert egyelőre eléggé meg vannak ijedve.

Kerestem őket. Másnap már nem voltak ott.

Azóta, ha arra járok, elfordítom a fejem. Fáj látni a hiányukat. Gondolom, valamelyik buzgómócsing néni, aki hallotta, hogy el akarom vinni, eldugta. Mert azt hiszi, hogy az övé. A buzgómócsing nénik amúgy mindig ilyenek. Nekik nem előzhet be senki! De komolyan. Mert mi a helyzet? Az, hogy a néni pincéje vagy lakása - már elnézést - egy macska számára nem versenyezhet azzal a rengeteg Sága selyem sonkával, amit én adtam volna neki.

Mami meg óbégat (meg a Papi is), mert nem szabad kóbor macskát örökbe fogadni. Persze, persze, naná, hogy nem. De mégis, gondoljunk csak bele! A macska elég távol áll az embertől, nem sok közös betegségük van. (Max. a veszettség, ami ritka, mint a fehér holló, vagy a parazitás zoonózis... Telefonáljatok be egy menhelyre, hogy mikor volt utoljára veszett macskájuk. Nem fognak emlékezni!) Szóval... tényleg megér ez a túlzásba vitt riogatás annyit, hogy valaki ne vigye haza azt a cicát a parkból, amelyiket már hetek óta etetett, és annyira megszeretett? Mindenki döntse el maga!

milyen egy biszbasz mindenki
komolyan, még te is
igen te
na mit gondolsz, kinek mondtam?

és mért

?

Igen. Ennyi. Lehúzom a redőnyt és önként a kemencébe ugrom, hamár máglyát rakni nincs türelmem.
Igencsak összecsesztem
mindent.

Legalább nem használódik el a krematóriumod.

Miért fáj annyira? Az emberek már észre sem veszik, annyira rossz. A töritanár azt mondta, hogy régen mindenkinek mégjobban fájt. Mármint testileg. De most? Most hogy fáj? Nagyon, az már biztos...

Tegnap éjjel egy olyan furcsa kis fényt láttam. Megpróbáltam belenézni. Mikor annak idején belenéztem a napfogyatkozásba, és rájöttem, hogy még soha életemben nem láttam a Napot, akkor volt utoljára ilyen fájdalmas érzésem. A Napot ugyanis sohasem látta még senki. Én pedig akkor értettem meg először, hogy semmi olyat nem fogok látni, amit előttem sem láttak.
Volt olyan, hogy azt hittem, ez nem így van. Képes voltam elhinni, hogy jobban, tisztábban, messzebbre látok. De a dolgok sosem bizonyosodtak be. Úgy tűnt, olyan az ember, mint egy fa, ami elindul világot látni, de sosem jut messze a gyökereitől. Akkor már nem jobb, ha a helyén marad? Végül minden fa rájön, hogy az egyetlen megoldás, ha viszi a györekeit is. A nagy györekek viszont - mozdíthatatlanok. Az öreg fák - röghöz kötöttek. Szórjatok némi agyaggranulátumot a betonra, és meglátjátok, nemsokára ellepik majd a fák. Azok a fák, akik eddig szótlanul, némán, szomorúan álltak a parkoló mellett, és sóhajtózva tűrték a huszonkettedik után a huszonharmadik rozsdás vasszöget. De hol az anyaggranulátum? Hiszen olyan még nem is létezik.

A kis fény tegnap született. Akkor még neve is volt, de elfelejtette, mire idáig jutott. Innen is látszik, hogy nagyon messziről jöhetett, hiszen tudvalevő, hogy a fények igazán gyorsan haladnak. Egy mezogranulációból érkezett hozzám, és magával hozott egy protuberanciát. Azt mondják, az ember a tengerbe vágyik, mert onnan jött az élet. Pedig az ember emlékezete - ha létezik egyáltalán - ennél sokkal régebbre nyúlik. Az ember valójában csak elszakadásra vágyik. Minél messzebb attól, amit addig is látott. Nem azért, mert más helyek jobbak lennének, egyszerűen csak amiatt, hogy hihetetlenül elfogadhatatlannak tűnik, hogy bár tudjuk hogy több van annál, ami minket körülvesz, mégsem látjuk. Ezért jönnek a kis fények. Elhozzák az emberekhez azt, amihez messze kéne menniük, lassabban, mint nekik. És miért jönnek éjszaka? Mert nappal túlságosan elvesznének a hagyományos fények között.

Jönnek, és bepoloskázzák az embert. Tiltakozni felesleges, ők úgyis többet tudnak. Nincs miért. Talán biztonságban vagyunk, ha tudnak rólunk. Talán veszélyben. Hazudnék, ha azt mondanám, ez mind végigfutott az agyamon, mert nem volt időm rá. A kis fény az ujjam, a kisujjam hegyére ült. Eszembe jutott, hogy nem vettem be vitamint ma még. Tele van a vérem transzferrinnel. De ez végülis egyáltalán nem olyan nagy baj.

A kis fény lassan a körmöm alá bújt. Bocsánatot kért, mert valójában nagyon égette a bőröm, de nem haragudtam rá. Tudtam, hogy nem tehet róla. Vörösen izzot a kisujjam, és éreztem, hogy a kis fény végigcsúszik a torkomon. "Talán hozott valamit." - gondoltam. Valami mást, egy új gondolkodásmódot, vagy egy másik tüdőt. Talán ő az egyetlen, aki érti, hogy én igazán szeretnék érteni, de pont ugyanabba vagyok bezárva, mint a többiek. A gyökereimbe. Néha én is a kényelmes utat választom. De a gyökereim egészen máshol vannak, mint hittem. Nem a tengerben. Ma egy új mag született egy sztelláris szintézisben. Csak egy pillanatig élt, és már soha senki nem találhatja meg. Ma megnyílt egy féreglyuk. Ma megváltozott a Hubble-állandó. És sérült a barion-megmaradás törvénye. Mert a fizika törvényei okosabbak a kormányok törvényeinél, de a kettő egyformán relatív.  Ma elszállok, és megkeresem azt az új magot, és megmérem azt az új állandót, és megsértem azokat a relatív törvényeket. Forradalmár leszek, mint a barionok. És nem menetelek feltartott kézzel a dunaparton, mert ez természetellenes. Mert engem ugyebár semmi nem kényszerít, hogy megtartsam a mások törvényeit. Törvényei az újnak, az eljövendőnek, a forradalminak is vannak.

A fény végighallgatott, de nem mondott semmit. Mindketten tudtuk, hogy ugyanott születtünk: itt és mindenütt.
És mikor itthagyott, és elment, utánanéztem. Az utolsó, amit még láttam, hogy megsértette a vöröseltolódást.