Temporary

Miért fáj annyira? Az emberek már észre sem veszik, annyira rossz. A töritanár azt mondta, hogy régen mindenkinek mégjobban fájt. Mármint testileg. De most? Most hogy fáj? Nagyon, az már biztos...

Tegnap éjjel egy olyan furcsa kis fényt láttam. Megpróbáltam belenézni. Mikor annak idején belenéztem a napfogyatkozásba, és rájöttem, hogy még soha életemben nem láttam a Napot, akkor volt utoljára ilyen fájdalmas érzésem. A Napot ugyanis sohasem látta még senki. Én pedig akkor értettem meg először, hogy semmi olyat nem fogok látni, amit előttem sem láttak.
Volt olyan, hogy azt hittem, ez nem így van. Képes voltam elhinni, hogy jobban, tisztábban, messzebbre látok. De a dolgok sosem bizonyosodtak be. Úgy tűnt, olyan az ember, mint egy fa, ami elindul világot látni, de sosem jut messze a gyökereitől. Akkor már nem jobb, ha a helyén marad? Végül minden fa rájön, hogy az egyetlen megoldás, ha viszi a györekeit is. A nagy györekek viszont - mozdíthatatlanok. Az öreg fák - röghöz kötöttek. Szórjatok némi agyaggranulátumot a betonra, és meglátjátok, nemsokára ellepik majd a fák. Azok a fák, akik eddig szótlanul, némán, szomorúan álltak a parkoló mellett, és sóhajtózva tűrték a huszonkettedik után a huszonharmadik rozsdás vasszöget. De hol az anyaggranulátum? Hiszen olyan még nem is létezik.

A kis fény tegnap született. Akkor még neve is volt, de elfelejtette, mire idáig jutott. Innen is látszik, hogy nagyon messziről jöhetett, hiszen tudvalevő, hogy a fények igazán gyorsan haladnak. Egy mezogranulációból érkezett hozzám, és magával hozott egy protuberanciát. Azt mondják, az ember a tengerbe vágyik, mert onnan jött az élet. Pedig az ember emlékezete - ha létezik egyáltalán - ennél sokkal régebbre nyúlik. Az ember valójában csak elszakadásra vágyik. Minél messzebb attól, amit addig is látott. Nem azért, mert más helyek jobbak lennének, egyszerűen csak amiatt, hogy hihetetlenül elfogadhatatlannak tűnik, hogy bár tudjuk hogy több van annál, ami minket körülvesz, mégsem látjuk. Ezért jönnek a kis fények. Elhozzák az emberekhez azt, amihez messze kéne menniük, lassabban, mint nekik. És miért jönnek éjszaka? Mert nappal túlságosan elvesznének a hagyományos fények között.

Jönnek, és bepoloskázzák az embert. Tiltakozni felesleges, ők úgyis többet tudnak. Nincs miért. Talán biztonságban vagyunk, ha tudnak rólunk. Talán veszélyben. Hazudnék, ha azt mondanám, ez mind végigfutott az agyamon, mert nem volt időm rá. A kis fény az ujjam, a kisujjam hegyére ült. Eszembe jutott, hogy nem vettem be vitamint ma még. Tele van a vérem transzferrinnel. De ez végülis egyáltalán nem olyan nagy baj.

A kis fény lassan a körmöm alá bújt. Bocsánatot kért, mert valójában nagyon égette a bőröm, de nem haragudtam rá. Tudtam, hogy nem tehet róla. Vörösen izzot a kisujjam, és éreztem, hogy a kis fény végigcsúszik a torkomon. "Talán hozott valamit." - gondoltam. Valami mást, egy új gondolkodásmódot, vagy egy másik tüdőt. Talán ő az egyetlen, aki érti, hogy én igazán szeretnék érteni, de pont ugyanabba vagyok bezárva, mint a többiek. A gyökereimbe. Néha én is a kényelmes utat választom. De a gyökereim egészen máshol vannak, mint hittem. Nem a tengerben. Ma egy új mag született egy sztelláris szintézisben. Csak egy pillanatig élt, és már soha senki nem találhatja meg. Ma megnyílt egy féreglyuk. Ma megváltozott a Hubble-állandó. És sérült a barion-megmaradás törvénye. Mert a fizika törvényei okosabbak a kormányok törvényeinél, de a kettő egyformán relatív.  Ma elszállok, és megkeresem azt az új magot, és megmérem azt az új állandót, és megsértem azokat a relatív törvényeket. Forradalmár leszek, mint a barionok. És nem menetelek feltartott kézzel a dunaparton, mert ez természetellenes. Mert engem ugyebár semmi nem kényszerít, hogy megtartsam a mások törvényeit. Törvényei az újnak, az eljövendőnek, a forradalminak is vannak.

A fény végighallgatott, de nem mondott semmit. Mindketten tudtuk, hogy ugyanott születtünk: itt és mindenütt.
És mikor itthagyott, és elment, utánanéztem. Az utolsó, amit még láttam, hogy megsértette a vöröseltolódást.