Temporary

- Állj már fel...basszameg, hogy soha nem akar felállni. Remélem, jól ülsz legalább.
- Hogy mi?
- Miért nem állsz fel?
- Már miért állnék fel? - kérdeztem, úgy rémlett, ezt az embert még sosem láttam.
- Csak mert egy puskaporos hordó van alattad.
Vállat vontam. A tapasztalatok szerint eddig még senkit nem érdekelt, puskaporos hordó van-e alattam, vagy nem puskaporos.
- Éppenséggel nem volna muszáj, hogy puskapor legyen benne. - válaszoltam.
Meg voltam róla győződve, hogy ha ebben a hordóban nem puskapor lenne, tökéletesen és végletesen elszakadna a valóságtól.
- Azt hiszem, megrögzött Platonista vagy. - mondta erre ő.
- Valójában nem is értek az ilyesmihez - mondtam én. - De a puskaporhoz minden bizonnyal jobban értek nálad.
És aztán nem mondtam semmit, csak előrenéztem. Valami koherencia szúrt a homlokomból kifelé, éreztem, hogy szinte képes vagyok lángokat összpontosítani. Egyelőre, a jelek szerint, ezek inkább nekem fájtak. Találgattam az ő pupilláját, és reméltem, hogy a hordó mostmár bizisten felrobban.
Különben nem volt körülöttünk semmi. Talán egy sivatagban lehettünk, igen, és én egyvalamit biztosan tudtam, hogy kétvalamit biztosan nem tudok. Nem értettem ugyanis, hogyan kerülnek puskaporos hordók egy sivatagba, és azt sem, ki ez az ember, valami flegma, aki valahogy itt van, és tudja, hogy a hordó, amin ülök, robbanóanyagot tartalmaz. Végül azt sem tudtam, hogy én hogy kerülök ide, de ehhez már kicsit jobban hozzá voltam szokva. Sokszor történt már életemben, hogy nem tudtam, hogy kerültem oda, ahol épp voltam. Felsejlett előttem egy asztal, tíz tányérral, és mindegyiken egészen pontosan egy fürt szőlővel, de a gondolatot elhessegettem. Ideje lenne a lényegre térni.
- Téged hogy hívnak?
Csönd.
Az ember, akit kérdeztem, fél órán keresztül a vállát vonogatta.
- Nehéz kérdés. - mondta aztán.
- Miért? Talán nem tudod, hogy hívnak?
- De, tudom. Az a nevem, hogy ...(itt lehalkította a hangját) Akpattok.
Olyan volt, mint egy fejbecsapás. Még én sem számítottam rá, hogy a neve inuit eszkimó nyelven hasmenést jelent. Akaratlanul is felkuncogtam.
- De hát ez egy...betegség.
- Sajnos most már egy név is.
- Igen? Na és mióta az?
- Hármat tippelhetsz! - mondta ő, és felnyögött.
Mindig tudtam, hogy vannak szadista szülők, mégis határtalan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Valami módon segített, hogy egy magas, szakállas, szőke hajú és kékszemű, hasmenés nevű ember ül mellettem a Kalahári sivatagban. Ha értitek, mire gondolok: óriási fegyvertény volt.
- Egyébként meg mindez mit sem számít, ha szomjan halunk.
Ezt megnyugtatásnak szántam, de azt hiszem, nem hatott. Akpattok még sokkal nagyobbat sípolt, mint első alkalommal. Mint később kikövetkeztettem, ez valószínűleg azért lehetett, mert a nevéhez némiképp jobban hozzá lehetett szokva, mint a szomjanhalás gondolatához. Még annál is egy kicsit később viszont azt is kikövetkeztettem, hogy elsőre rosszul következtettem. Akpattok lényegében mindenhez hozzá lehetett szokva, ráadásul a nap már lenyugvóban volt...
- Nem hiszem, hogy szomjan halunk. - mondta ő. Azt hiszem, itt néhány órán belül nagyjából -20 fok lesz.
És elgondolkodtam, és be kellett látnom, hogy Akpattoknak igaza van.
- De azért, ha lehet, a puskaporos hordóról állj fel.
É hogy szavainak nyomatékot adjon, gyorsan hozzátette:
- Basszameg.
Nem mondhatnám, hogy legjobban tőle voltam megijedve, de azért engedelmeskedtem neki. Felálltam a hordóról.
- Te honnan tudod, mi van benne? - kérdeztem ijedten.
- Valójában csak egy sejtésem van. Egy kibaszottul használhatatlan sejtés, mert a sejtések nem sokat érnek, ha egy sivatagban találja magát az ember.
- Ebben a te sejtésedben, ami kibaszottul használhatatlan, van valami, ami megmagyarázná, hogy kerültem ide?
- Legjobb, ha nem fekszünk le ma éjjel.
- Miért, holnap éjjel mi lesz más?
- Főzök egy kávét.
Úgy tűnt, nem szeret kérdésekre válaszolni, de hogy most kávét fog főzni, az valóban meglepett. Félkézzel benyomta a puskaporos hordót, amiről felparancsolt, amikor is eszembe jutott, hogy talán mégis félnem kellene tőle. Vagy épp nem. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mit tegyek, mert semmilyen élettapasztalatom nem volt, ami ért volna valamit. Tehetetlenül, és természetemhez képest elképesztő csendben bámultam, mit csinál.
Közben letört két darab, öblös lemezt a hordó széléről, és puskaport szórt beléjük. Majd egy sebtiben felkapott bottal a földre ütött, a homokban pedig bugyogni kezdett valami.
- Forró víz. - magyarázta. Instant kávé lesz belőle. Tudom, nem a kedvenced, de talán most megteszi, hogy ne aludjunk el.
A homok alól kibugyogó "forró vizet" ráöntötte a puskaporra, és egyszerűen két ujjal megkeverte.
- Nesze.
Hitetlenkedve néztem. Ő maga egy csapásra felhörpintette a sajátját, és látványos köhögőgörcsben tört ki, ami engem felettébb elgondolkoztatott azon a kézenfekvő problémán, hogy hogyan lehet puskaporból kávét főzni. Kérdőn néztem rá.
- Nem szeretem a tejport. - magyarázta. - Na idd meg.
Óvatosan megkósoltam. És tényleg kávé íze volt. Nagyon meglepődtem.
- Hogy a rohadt életbe...motyogtam magam elé, majd látva, hogy ráncolja a szemöldökét, hozzátettem:
- Tudod, Akpattok, én sem szeretem a tejport.
Elmosolyodott, és azt mondta, nem volt elég sötét a puskapor.

***

- De hát ez nem lehet valóságos. - mondtam én.
Ott ültem Akpattok mellett, aki valahonnan szerzett egy pokrócot, mert tényleg -20 fok volt.
- Jó lenne, ha nem lennének itt skorpiók. - mondta. De emlékezetem szerint vannak. Mikor legutóbb itt jártam, akkor legalábbis...
- Tehát jártál már itt?
- Igen. - vágta rá. És halálra csípett egy fekete skorpió.
Újabb hitetlen arckifejezésemet csak annyival kommentálta, hogy "mondtam én, hogy megrögzött platonista". Lassan éreztem, hogy egyrészt mindjárt megfagyok, másrészt lehet, hogy el fogok aludni.
- Mikor annyi idős voltam, mint te... - kezdte. - az 1...3...6 éve volt, velem is ugyanez történt. Vagy hasonló. Ahhoz hasonló, ami veled fog most történni.
- Ezt sajnos hiába mondod, mert nem tudom, mi fog velem történni.
- Szeretnéd, ha....
- Ha elmondanád, mi történt veled? Igen, azt hiszem, szeretném.
- Mert mindent onnan tudok, a kávéfőzést, a skorpiókat, de még az instant kávéval való hűvös viszonyodat is...
- Hogy már jártál itt?
- Hogy már jártam? Látod? Rajtad is kezd hatni. Már befejezed a mondataimat. Igaz, még nem egészen jól, de...itt vagyok egy ideje. Nem veled együtt jöttem, ha ez érdekel, de ha akarod el tudom...
- Igen! Magyarázatot követelek valakitől, aki tudja! - kiáltottam. - De hogyhogy halálra csípett egy skorpió?
- Nem a szó szoros értelmében, a ti fogalmaitok szerint, hiszen itt vagyok. Csak épp itt is maradok.
- A Kalahári sivatagban?
- Valami olyasmi...
- És azt...azt el tudnád mondani, mit tudsz a puskaporos hordóról? Vagyis...mi az a sejtés? Tudod...
- Igen. A sejtés, amiről beszéltem.
Akpattok mosolygott.
- Neked rakták ide. Igaz, nem én kértem. De egy kicsit kevésbé bánom, mint te.
Nem egészen értettem, mondhatni, egészen nem értettem, mit akar Akpattok ezzel... Azt hiszem, nem akart róla beszélni, vagy elmondani nem akarta, vagy csak fárasztotta...
- Nem hittem, hogy csak 24 éves vagy. - mondtam, hogy valami másról kezdjek beszélni.
- Már hat éve nem tudtam rendesen megborotválkozni...
- Nem olyan nagy baj. Majd máskor...Szóval, veled is ez történt?
- Velem is.
- És hogyhogy kávét tudsz főzni, de borotválkozni nem tudsz?
- Sokáig csak azt tudtam tenni, amit ők akartak. Nem tudom, még mindig így van-e. De el kell mondanom a történetet. Legalább holnap reggel. Hogy tudd...persze, én sem tudom, mit kell tenned.
Jobban megnézve a haja inkább barna, a szeme meg zöld volt. De ez adott pillanatban nem igazán volt fontos.

/Részlet Akpattok történetéből, by Pazsam/