Temporary

Hát, már megint itt van. Néhány hétre megérezhettem a fontosság tudatát. Hihetetlenül jó volt. Úgy éreztem, mostmár rajtam áll minden, megtehetek bármit, haladhatok. Hogy arra fogok figyelni, amire mindig is figyelni akartam. Biztos voltam benne, hogy majd boldogabb leszek: bár talán ez is csak menekülés volt. Mikor kicsi voltam, anyukám beíratott a bölcsödébe, hogy majd nekem jó lesz, ha más gyerekek között lehetek. Nem vált be. Minden, amire emlékszem: a kerítés mögötti óvodások, akik piszkosul felnőtteknek tűntek, a G. Dóri, akinek folyt a nyála (valami betegsége volt, és a gondozó néni állandóan visítozott, hogy "Dórikám, nyeld le a nyáladat"), egy műtorta, amit szülinapokon az asztalra tettek, mert az igazi édesség nagyon veszélyes és a doktor bácsi, aki "nagyon ragaszkodik a főzelékekhez", vagyis ahhoz, hogy a szerencsétlen gyerekek rántással (!) fogyasszák a zöldséget. Amikor sírtam, hogy haza akarok menni, akkor azt mondták nekem, hogy "mindjárt viszlek a csecsemőcsoportba, ha így sírsz", ami ilyen módon - mert bemenni sosem lehetett - valamiféle szégyenpadnak tűnt. Az ismeretlen fenyegetése rossz a gyerekeknek. Alig vártam, hogy ovis lehessek.
Az óvodában sem volt persze sokkal jobb, de akkor is, mint nemrég, fontosságtudat jött rám. Nagyon hamar elmúlt. Bár vegyes csoportok voltak, mindenkinek megvolt a maga "besorolása", ami rendkívül hasznosnak bizonyult a hierarchia felállításában: azt, hogy nagycsoport, azért mindenki megértette, és rájöttek arra is, hogy az valami jobb dolog, mint a kiscsoport. Arra emlékszem, hogy nem kellett kiscsoportba járnom, mert rögtön a középsőben kezdhettem, tekintettel arra, hogy egy évvel tovább jártam a bölcsibe, ami számomra a mai napig is talány. Tuti biztos, hogy ilyesmit soha nem kértem. (Persze a húgom megúszta a bölcsit: rajtam csak gyakoroltak.)
Az óvó nénik általában olyanok voltak, hogy mindenkinek jobban tetszett a másik csoport óvó nénije. Egyébként azért éreztem magam rosszul, mert velem egy csoportba járt a húgom, és mindenki igyekezett a tudomásomra hozni, hogy mennyivel aranyosabb és kedvesebb, mint én vagyok. Meg az a fránya délutáni alvás! Muszáj volt lefeküdni, és nem szabadott közben felkelni: pisilni sem volt szabad kimenni. Az óvó néni kedvence a Viktorka volt, aki nagyon szépen rajzolt, ezért alvásidőben is felkelhetett rajzolni. Az óvó néni egyszer azt is mondta, hogy a Viktorka szó nélkül is felkelhet. Utána következtem én, aki általában utáltam a délutáni alvást, de a játékidőt sem szerettem jobban, mert soha nem játszottam senkivel. Jobbára a sarokban ücsörögtem. Mikor aludni kellett volna, többen dörzsölgettük magunkat az ágyhoz, így én is, ami minden óvó néni rémálma: ilyenkor mindig szóltak, hogy "csukd be a szemed és aludjál", amiért én éreztem, hogy most azon nyomban fogok felrobbanni. Na a lényeg, hogy a Viktorka után én következtem, és az óvó néni eléggé szimpatizált velem ahhoz, hogy kb. 1 óra elteltével fel is keltsen. Az is lehet, hogy csak unta, hogy nyikorog az ágy.
A pszichológus, akihez akkortájt vittek, azt mondta, nem kéne tovább maradnom a csoportban, ezért minden tiltakozásom ellenére átraktak egy másikba, ahol viszont azért volt rossz, mert én eleve eldöntöttem, hogy rossz lesz. A délutáni alvás ott is érdekesen ment, mert az egyik kislány, a Borika, aki különösen sokat forgolódott, büntetésből nem kelhetett fel délután 5-ig. Alig vártam, hogy iskolába járhassak. Most, hogy leírom ezt a mondatot, szinte hányingerem van. Az iskoláról még nem nagyon van erőm írásban közzétenni az élményeimet, még túl közel van. Ráadásul az életemnek egy olyan szakasza, ami nem olyan egyszerű, sokkal fáradtságosabb leírni, mint az előzőeket. Sok más dologgal kapcsolódott össze, amelyek főként a háttérben zajlottak. Ha az iskola 12 éve jut eszembe, leginkább valami síri hangulat jön rám, hogy miért kapjuk mi ezt? Még a gyerekgyilkosok is szabadulhatnak jó magaviselettel. Persze, egy okos, felnőtt ember, mint pl. egy tanárnő, aki középiskolásokat oktat, és haragszik rájuk, mert szerinte ez az élet legszebb szakasza, biztosan mindentudó mosollyal csóválná a fejét. Pedig így van, ahogy mondom. Miért kell gyerekeknek kiskoruktól érettségiig egy olyan helyen lenni, ami leginkább egy börtönhöz hasonlítható? Csak azért vagyunk ott, hogy jó prolijai legyünk ennek a rendszernek: zengjük a dicséretét, nehogy megdöntsük, osztálytudattal ne rendelkezzünk. A mai napig tartom azt a véleményt, hogy a rendszer (asztal) négy lába: iskola, templom, sereg, börtön. (Az aktuális törvényeket figyelembe véve.) Ezért kapok röhögőgörcsöt, amikor valaki könnyes szemmel "nem engedi a templomot és az iskolát". Az emberek szexuálisan vonzódnak az őket formára pofozó intézményekhez.
És nemrég úgy tűnt, hogy végre megszabadulhatok ettől (ha ugyan az a szabadulás). Ez volt az a bizonyos fontos időszak, amiről az elején beszéltem. Ami boldoggá tett. Éreztem, hogy mindenki mellettem áll, és én megcsináltam két emelt szintű érettségit, nem is rosszul, direkt azért, hogy előmozdítsam ezt a célt. Azt a bizonyos célt. De most bajban vagyok. Az emberek, akiktől a célom függ, "látják a feladatkörüket", és ebbe nem illik bele az, hogy én egyetemre menjek, mert "mi lesz az általános műveltséggel". Nyilvánvaló, hogy ha mégegy évig tanulói jogviszonyt tartok fenn szeretett iskolámmal, akkor általános műveltségem az egekbe ugrik, nemde? Pláne, hogy nem terveztem azt, hogy egy évig a magyaron és a törin lógjak. Nem. Ha maradni akarnék, akkor is én osztanám be az időmet. De én már nem tudok nyugodt szívvel maradni. Nekem ez az egész lemez már nagyon, szörnyen bosszantóan ismerős. Ha most nem mehetek egyetemre, nem lesz gyerekem, azt hiszem. Ez az persze, amire minden normális ember röhögőgörcsöt kapna. Szeretett osztályfőnököm pedig szemem közé vágná kedvenc mondatát, hogy "gyerek vagy, és én látom, hogy hol a helye ebben egy gyereknek". Eközben én már sikítva visítozom, mint akit nyúznak. Gyerek, gyerek, dobjuk félre ezeket a kifejezéseket. Mi olyat mondtam én, ami a gyerekséghez kapcsolódik? Különben is, drága magyartanárom úgy viszonyul hozzám, mint egy 10 éveshez (vagy legalábbis pont úgy beszél velem). 1 hónap múlva 18 leszek. Miért kötelező nekem elhinni, hogy ő nagyon-nagyon bölcs hozzám képest, és kurvára tudja, hogy hol a helyem? Miért kötelező, hogy elhiggyem, hogy az átlalános műveltségem egész életemben a béka segge alatt mozog majd - ja persze, per definitionem, nekem, mint szakbarbárnak (ami ugye a "humán értelmiségi" TTK-s párja). Miért kötelező nekem ezt kibírnom? Miért kell nekem maradnom, elolvasnom az öszes kötelező olvasmányt, és "befogadni a műveket", ahogy a tanár néni mondja. Mert a múltkori elemzésemmel az volt a problémája, hogy szerinte nem fogadom be a műveket, és azt próbálom írni, ami elfogadott. Egy korábban kifejtett véleményemre ellenben azt válaszolta, hogy ilyen véleményeket ne fogalmazzak meg, mert a műnek van egy alapja, ami azért ugyanaz. Azt is mondta, hogy ezek az elemzések már messze nem olyanok, mint a korábbi "műveim" (amikben természetesen a magyarórán hallottakat írtam le, kicsit mixelve az igéket, szóval a saját véleményét hallhatta vissza tőlem, nem tagadom). És mindezt azzal a fontoskodó, bölcselkedő hangjával, azzal az iszonyatos gesztikulációjával. Sokszor elképzeltem, hogy majd teljes erőből képen csapom egyszer, és rendkívüli, már-már érzéki magasságokba ragadott a gondolat. Na igen, talán az indulataim gyerekesek. Ha egyszer leérettségiztem, nem akarom többé látni a nőt.
Ja igen, ezeket a kedves, becsmérlő megjegyzéseket azután kaptam tőle, miután egy hétig csak magyart tanultam, és elolvastam azokat a könyveket, amiket osztálytársaim - ők mondták - az 5. oldal után letettek. És az elemzésekben a nagyapám is segített, aki Apáczai díjas kiváló tanár (reklám off). Miért csak én érzem úgy, hogy ezek nagyon gyenge érvek, hogy ezek ürügyek? Mi baja velem kedves osztályfőnökömnek valójában? Az utóbbi hetek történései nyomán iránta érzett szimpátiám szoros, méregzöld undorba csapott.
Ráadásul itthon vajúdom egyedül, csak gyerek nem lesz belőle. A múlt heti betegségem (és igen, megint hőemelkedésem van) nem elég, hogy földhöz csaptak, még itt ez a fránya vizsgaidőszak is. Akiről beszélek, megígérte, hogy számíthatok rá, de nem számíthatok én most senkire, mert megértőnek kell lennem, és együttérzően és szelíden kell szeretnem, ami persze nekem nem megy, mert én egy empátiára képtelen ősbunkó állat vagyok. A tudatállapotom tehát beszűkül, és önmagán belül úgy fúvódik, mint a lufi: a nyomás nő, én meg kipukkadok, és nem lesz ennek egyhamar vége. Mármint vége lesz: ti is halljátok majd. Mint mondtam, így fog hangzani: pukk..paff. Ezzel a beszűkült tudatállapottal persze nehéz létezni, de még meg kell, hogy dolgozzon egy kicsit. Akkor majd kieresztem a testem lékjein. (Na persze...:D) Kezdem magamon felfedezni a keringési katasztrófák különböző, egymást kizáró jeleit, pl. tranziens ischaemiás attak, meg hasonlók...különben meg a vérnyomásom az avarszintet verdesi.
Szóval, csalódott vagyok, úgy általában. De van valami, ami ad egy kicsike reményt. Egy picuri, gyerekesre sikerült, de talán életmentő reményt. Ez pedig a következő születésnapom. A következő születésnapom talán istenné tesz (persze, képzelem én most, naná, hogy nem), de legalábbis jogképessé, önmagamért én kezeskedem, és talán beteszem a lábam az irodába (a suliban, már ha nem engednek továbbtanulni), és megmondom, hogy én bizony itthagyok csapot-papot. Mert egy vágyam volt, és az van most is: fizikus akarok lenni, és ez nem fogg tőletek függni, ti kis halovány fingok. (Ó, jaj, ne, senki ne értse ezt úgy, ahogy le van írva, nem vagyok felfuvalkodott alak.) Szóval, elmegyek, veszek egy repülőjegyet, és majd valahol északon landolok. Talán Helsinkiben, Reykjavíkban vagy valami. Mert ez az ország, benne ezzel a rengeteg finggal, akkora pöcegödör, hogy akkora már nem nagyon van máshol... Reykjavíkban elbújhatnék: ott mindig sötét van. A házak falai színesek, minden csupa jég, nincsenek fák, növények, csak rengeteg fű. Az emberek a fűből éllnek... (mint oly sokan mások - na jó, rossz vicc.) Mi tagadás, oda vágyom. Azt pedig senki ne is remélje, hogy nem végzem el villámgyorsan az egyetemet...talán...de el, el, el már innen, mert be fogok golyózni. Nem érdekel mások feladatköre. Poshadjanak meg a feladatkörükben, én nem vagyok hajlandó a rothadó testükre kenődni, mint egy undorító, ragacsos testápoló, aminek a flakonját ide-oda passzolgatják és árazzák, tetszés szerint. Rám többé tartalmatlanságot tartalmatlan jelzőkkel ne süssön senki. Foglalna valaki egy...nem, két, mindenképpen két repülőjegyet?