Temporary

Már jó ideje nincs semmi bajom. (Jaj, nem, ne is kérdezzétek, miért nem válaszolok a levelekre, azt hiszem, megcsömörlöttem mindentől, ami számítógép...ezektől az áldatlan, pötyögéssel eltöltött óráktól, napoktól, hónapoktól... Nem akarok én hasznos lenni...csak kerülöm a fejfájást.)
Szóval, nincs semmi bajom. Gondolhatnánk persze, hogy milyen jó is ez. Ahogy kinézek a fejemből, és furcsán úrrá lesz rajtam a borderline és a skizofrénia személyes és meghitt keveréke, már tényleg csaknem boldogságot érzek. Néha dudaszót hallok, ami nincs, néha még mindig hangokat, de azt hiszem, kezdem megtapasztalni ennek a kellemesebb, bódítóbb formáját is. Afféle transzcendens, vagy mi. Amiben - szögezzük le gyorsan - sosem hittem, kivéve valami általam is felfogható, matematikai verziót. Ilyenek sincsenek persze, fájdalam nélkül. De könnyebb abban a tudatban élni, hogy mindez nem öl meg, hogy ez nem életveszélyes. Ez az, amiért tényleg boldog lehetek. És az, hogy szinte megrengető azt érezni, hogy nem ez az életveszélyes. Egy pillanattal ezelőtt, mikor leírtam ezt a szót, valami randalírozó vadállatcsorda járt a fejemben, olyasmi, mint a magyar gárda. És igen, az is egy megnyilvánulási forma. De nem az maga az, amire ez a szó, hogy életveszély, igazán illik. Az valami más, valami régóta (vagy talán mindig) működő erő a háttérben. Sajnos erő ez is. Magától a szótól, ahogy én kimondom, hogy életveszély, kis borzongásom támad. Tetszik nagyon.:)

Amit le akartam írni, azok a kellemes érzések, olyan határvalamik. Azt akartam leírni róluk, hogy mennyire fájdalmasak, de valószínűleg ez - normális formában - nekem nem fog sikerülni. Azért fájnak, mert mind utalnak valamire, amit féltek: a sírásra, ha szabad róla beszélni, feltétlenül igaz, hogy én többet csinálom, ha nincs bajom. Ma voltam valahol, és hallottam valamit, amit nem éreztem igazán meghatónak, mégis egy súlyt helyezett a lelkemre. Egy ideig küzdöttem ellene, de bevillantak a képek, meg a hangok, amik ellen harcoltam. És azok a képek, meg hangok, amik egy számomra boldog állapothoz kötődtek, egy megvalósult veszteségérzést hagytak maguk után: láttam, amint már elvesztettem azt a valamit, aminek örültem addig. Persze, elkezdtem nagyon sajnálni magam, de közben azt is sajnáltam, akiről a dal szólt. Eredetileg. Az a mi bajunk, hogy mindent magunkra veszünk. Ezt mindenki átéli. Én talán jobban, mint a többiek. Érzékenyebb lettem belül, mint szabadna, ugyanakkor kevésbé tüskés kifelé, és ez egy bizonyos hányinger-érzetet is kelt - főleg magammal szemben. Szeretnék elbújni, de mivel azt nem lehet, inkább blogot írok. Álmosan, dühösen, félve. De közben örülök is neki.

És talán egyszer, ha kész leszek rá, szembenézek azzal is, hogy ebben a világban senki nem normális, aki nem autista. Egész egyszerűen nekik van igazuk: a világ, amibe beleszülettünk és körülvesz, mindannyiunk számára életveszélyes. A legtöbben nincsenek tisztában azzal a mérhetetlen szenvedéssel, amit ez jelent. Én sem vagyok tisztában vele.
"Én nem akarok ember lenni. Állat akarok lenni."-mondták mindannyian.
Ez egy ismerős érzés. A különbség annyi, hogy valakiben félelem, másokban düh formájában fogalmazódik meg. A legtöbben meg: érleljék még ezt fegyelmezetten.
Magukban.