Ó, az a Viszkis, a sztár! A legendás kassza-ürítő!
Szökve a sittről, nem volt tétlen pillanatig sem,
s mint kit a szakmai rang kötelez, tüstént nekilátott
fesztelenül rabolászni, csipiszt mutogatva. A nézők
szurkoltak neki, mint kedvenc csapatuknak a meccsen:
csak le ne bukjon, tartsa kegyében a sors ezután is,
fossza szerencsés kézzel a kasszát, törje a borsot
orrok alá, melyeket túl fennen hord viselőjük,
üsse zsaruk hada bottal - persze, ne őt, a nyomát csak!
Így gondolta bizony nem is egy polgára honunknak,
jobb híján így mondta ki: fojtja a düh meg az undor,
torkig van már hetyke urakkal, bank büdösével,
kerge közéleti majmok fülcsikaró ricsajával,
s legfőként a nyomorral, mely lealázza a porba.
Szíve szerint odasózna - de még nem tudja a módját,
hát a fiúra kacsintott: táncoltassa meg őket!
Hisz ha zsivány is, még mindig jobb százszor ezeknél.

Ám forduljon a szó immár kissé komolyabbra.
Taps ha kiséri a rablót - tréfa ugyan, de idétlen,
jelzi, hogy indulatunkból pusztán ennyire futja,
felfedi tétovaságunk s egyben a kor ficamát is:
hősre ha nem lel a nép, a vagányt koszorúzza babérral,
nincs fény, torzak a mércék. Öntudat, ó, hova buktál?