Kellemetlen, esős napra ébredtünk. Bár meg mertem volna esküdni rá, hogy a levegő (és vele a víz) még mindig elég meleg, az a szürkeség, ami beáradt a szobába, és a lámpafénynél kelés mindannyiunk hangulatára rányomta a bélyegét. 8 körül ébredtem fel, Dénes kicsit odébb, a laticel másik sarkában épp úgy tett, mintha aludna. Gina a szoba másik végébe húzódott: őt hagyják békén, ő nincs sehol! Előző este kimerítően ecsetelte nekem, hogy attól fél, megzavarja vagy felbosszantja Dénest, de miután eleredt az eső, nem beszéltünk többet, s ahogy kinéztem az ablakon, úgy véltem, most sem fogunk. Rázogatni kezdtem, mire tüsszentett egy hatalmasat, s a másik oldalára fordult. Aztán hirtelen kinyitotta a szemét, s mintha kitalálta volna, mit akarok mondani, felsírt:
- Nem megyek a tízórás vonathoz! - mondta morcosan.
Erre már Dénes is kinyitotta a szemét, s amint meglátta a szürkés, borult időt, úgy határozott, hogy márpedig Gina igenis megy a tízórás vonathoz. Már ha nem akar egyedül maradni a balatoni házban, ebben az elázott időben. Gina nem akart.

Az, amiben a legjobban hasonlítunk Ginával, talán az, hogy könnyen elgondolkozunk, elszórakoztatjuk magunkat. Én látom is Ginán, ha gondolkodik, és legújabb megfigyeléseim alapján arra következtetek, hogy mostanában erősen depressziós lett.

Ahogy a vonat haladt a parton, a szomszéd fülkéből vihogásra lettünk figyelmesek. Két fiú volt az, akik Világosnál be is húzták az ajtót, de hiába.
- Tudod - mondta az egyik a másiknak, idiótán röhögve - na az egy rendes magyartanár. Nekem franciát is tanított. Felült a tanári asztalra, mire körbeültük, érted bazmeg, azok, akiket érdekelt a dolog. A többiek maradtak hátul, a csaj egy kicsit sem zavartatta magát. Megmondta, hogy jövőhéten lesz egy felmérő, és akit érdelt, az tudta. Nem úgy, mint az a másik, tudod, bazmeg, az a Mónika. Namer elemeztünk egy verset, a vulkánkitörésről. Az meg ott rizsázott, érted, hogy ilyen meg olyan természeti képek, holott nyilvánvaló volt, hogy az orgazmusról ír a faszi. Na mondom, te nem olvastad ezt a verset, bazmeg?

Az volt a benyomásom, hogy Gina nem kifejezetten szeretné hallgatni ezt az eszmefuttatást. Túl fáradtnak tűnt. Belemerült a maga kreálta gondjaiba - igen, mindig így szokta.
- Kérsz vizet? - kérdeztem tőle.
Lassan megrázta a fejét, de az volt az érzésem, hogy nem is figyel rám. S valóban, mikor odanyújtottam neki az üveget, jóleső sóhajjal meghúzta.
- Tudod, ki az a Mary-Lou? - kérdezte végül.
Nem értettem, hogy jön ez ide, de azért visszakérdeztem:
- Jack Kerouac?
- On the road - válaszolta - de nem így gondoltam. Azt szeretném tudni, tudod-e, ki az?
- Afféle tipikus személyiség. Egy emberfajta. Nem?
- Only a child reckless and wild...
- Az isten szerelmére, csak ne énekelj! - kértem Ginát, bár ezt a számot magam is nagyon szerettem.
Gina kicsit sértődöttön rám meredt, én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Ő a szája elé kapta a kezét, és megpróbálta a Sonata Arcticát kiűzni a gondolataiból. Ez szemlátomást csak nehezen sikerült, mégsem tehetett mást. Azt hiszem, Gina mindig is félhetett tőlem. Bár soha nem fenyegettem meg nyíltan, szavakban, tudta, hogy hiába szeretem a magam módján, képes vagyok nekitámadni, ha kell. Akár meg is verni. Hiszen mindigis hirtelen haragú voltam (ő ezt udvariasan "temperamentumos"-nak hívta), igaz, a mérgem általában öt perc alatt elszállt. Most viszont tudtam, hogy segítenem kell Ginán, máskülönben nem tudja kimondani azt, ami bántja.
- Úgy érzed, olyan vagy, mint Mary-Lou? - kérdeztem tőle.
- Úgy érzem, Mary-Lou vagyok. - felete Gina - Elvégre épp most mondtad, hogy embertípusnak tekinted, nem konkrét személynek.
- Értem. Tehát úgy érzed, képtelen vagy magad irányítani az életed. Hogy mások döntenek helyetted, és nem találod a helyed.
- És a végén még szenvedek is miatta.
Kicsit ideges lettem attól, hogy Gina már megint bizonygatja: szenved. Próbáltam palástolni a dühömet, de a hangom kicsit emelt volt, ahogy megkérdeztem:
- És ki irányít, Gina?
- Te. - mondta ő - Sosem tudnék meglenni magamban. Ígyhát, ha úgy fogjuk fel: szeretlek. De az is lehet, hogy csak nem léteznék nélküled.
Dühös voltam Ginára. Ugyanis mindig úgy hittem, ő mindaz, aki szenved, és ezt a szenvedését undorító módon rámtaksálja. Kiviharzottam a fülkéből, és bevágtam magam mögött az ajtót. Kint a fiúk továbbra is verset elemeztek (épp ott tartottak, hogy a kilövellő magmát bizonyos kilövellő nedvekhez hasonlítsák). Nem értettem, miért engedtem meg Ginának, hogy elolvassa Jack Kerouac regényét, aminek a címe: Úton.

Fehérváron átszálltam egy másik vonatra. Dénes is velem jött. Én nem tudtam eléggé meggyőzni róla, hogy tényleg minden rendben. Úgy gondoltam, Ginának nyilván igaza volt, mikor attól félt, hogy zavarja Dénest - mégsem sikerült mindezidáig rájönnöm, vajon szereti-e Dénes Ginát. Csak gondolom, hogy szereti, de nem tudom igazolni. Mindenesetre ez nem zárja ki, hogy egyidejűleg idegesítőnek is találja.

A vonatunk megérkezett Pestre, s most itt állunk az ajtó előtt. Én előveszem a kulcsot, és beleteszem a zárba. Erőltetem - nem fordul. Aztán kihúzom a helyéről, de még mielőtt újra próbálhatnám, az ajtó lassan kinyílik, és én felnézek. Mögötte Gina áll. Mosolyog. De hogy tényleg vidám-e, vagy végtelenül szomorú - aligha tudom eldönteni.