Beleszagolok a levegőbe.
Most, hogy beléptem az ajtón, és magam mögött hagytam a friss lakótelepi szellőt, meg a szmogon át rám letűző napfényt, hitetlenkedve csavargatom az orrom. Persze valójában nem csavargatom: a dolog akaratom ellenére történik.
Gyors népszámlálást tartok magamban: hal megdögölve, poshadó vize egy napfény által jól megvilágított polcon. A hörcsög almát karácsony után két héttel cseréltem utoljára. Persze akartam én, de valahogy mióta a fák virágzanak, az atkákra is érzékenyebb vagyok. A tengerimalac ketrecét nem olyan rég tisztítottuk, csak sajnos elromlott az ötéves fém önitató, és most vékony sugárban engedi a vizet. A macskával úgy általában semmi baj. Utoljára akkor láttam, mikor megcsípte a darázs, de azt hallottam, azóta élénkebb az anyagcseréje. Már kevesebbet nyávog: apukám, akit a macska oly sokszor megkarmolt már életében, iszonyatos dühvel a darázsnak támadt, és szabályosan kivégezte, majd ordítva közölte a macskával, hogy:
- Itt van!!! Ez volt az.
A macska azóta újra kergeti a farkát, ma reggel pedig elfogyasztattam vele azt az igazán undorító, 42 forintos párizsit, amit velem akartak megetetni.

Megérkezett a húgom. Szomorúan konstatálta, hogy most én ülök a számítógépnél, ráadásul nem engedem neki, hogy belenézzen abba, amit pötyögök. Ezért átvonult a másik szobába, ami azelőtt gyerekszoba volt, és hangosan tv-zni kezdett. (Igen!! Nekünk két tv-nk van. Sajnos...) Nem tudom, mit néz, de a hangjából ítélve csakis a Cartoon Network nevű csatorna lehet. Ennek az a fő tulajdonsága, hogy nincs jellemző célközönsége, mert ez nem gyerekeknek, de nem is felnőtteknek való, mégis sokan nézik. Mindenesetre annyi hasznom van belőle, hogy most nem kell Zsófy kedvenc számait hallgatni. Ő ugyanis a punkzenét szereti, amit, mondjuk, nem utálok én sem, és az Alvin és a mókusok nevű zenekart egész kedélyesnek érzem. A biztosítékot egy másik "zenekarral" csapta ki nálam.
Naphosszat könyörgött, hogy hallgassam meg a kedvenc számát, és mikor végre kötélnek álltam, a következőt hallhattam:
"Sikít a kislány: Béla bá'! Tojjon, tojjon, tojjon má'!
(...)
Csak semmi csak semmi csak semmi szex,
tea, tea, tea és keksz"
(Ha jól értettem, a történet arról szól, hogy Béla bá' egy bokorban magáévá tesz egy 12 éves kislányt, és ebből állandó kapcsolat lesz, azonban Béla bá' 70 évesen infarktust kap, és orvosa ellenjavalltnak tartja a további nemi életet.)
Most ideállt, közölte, hogy ez nem a kedvenc száma, és ha ezt nem írom, le akkor hazug vagyok. Szóval: tévedés javítva.

A reggelem is szuper volt. (Elnézést, hogy nem időrendi sorrendben írok, de nem a napomat akarom leírni, csak néhány képet: a sorrend nem véletlen.)
Dénes felkelt fél 7-kor. Ekkor még nem igazán voltam magamnál. Ő kiment a fürdőszobába, mire felébredtem, fel volt öltözve, és készülődött. Most az érzéseimről, amik elfogtak, nem akarok beszélni: csak a szokásos szenvedés volt, aminek során Dénes egy csomószor elmondta, hogy ő rossz, amiért nem tud engem boldoggá tenni.:(
Nem akartam felkelni, mégis muszáj volt kimennem a mosdóba. Az ilyet direkt utálom: mindenki széles mosollyal üdvözöl, jó reggelt kíván, reggelit és kávét akar adni, holott nekem pocsék a hangulatom, így az utóbbi időben rászoktam arra, hogy köszönés helyett csak közlöm: még nem kelek fel.
- Visszafekszem.
- Igen? Pedig ha felöltöznél, eljöhetnél velem az Örs vezért térre. - ezt anya mondta, és így 7 óra körül kevéssé hihető az ilyesmi az ő szájából.
- Mit csinálnánk az Örsön? - hiába fogadtam meg, hogy nem mutatok érdeklődést a kora reggeli programajánlatok iránt, saját gondolataim kontrollálásához túl fáradt voltam.
- Hát...csak vásárolunk.
- Akkor felkelek.
Hát igen, a dolog nem ment nehezen. Ettől még azonnal visszafeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót, mert mindenképp így akartam maradni, amíg Dénes ki nem lép az ajtón. Ez hamar meg is történt.
- Akkor most indulunk? - kérdeztem.
- Hát, előbb reggelizünk. Meg kávézunk. És megnézzük Csollány Szilvesztert a Mokkában.
Tényleg kezdett a dolog gyanús lenni. Fél 8 volt...hát, egy ideig nem lesz itt indulás.
Kimentem fürödni. Ezt a műveletet barna hajra gyártott színezősamponnal kellett végeznem, mert a tusfürdő elfogyott. Utána nagyon-nagyon lassan megterítettem, és töltöttem mégegy pohárral az ice teából.
A reggelit hamar befejeztem: mivel alig volt margarin a dobozban, nem tudtam tradicionális módon fogyasztani a kiflit; kénytelen voltam szabályosan kitörölgetni vele a dobozt. Pedig mindig késsel kenegetem. (A dolgom legalább annyiban meg volt könnyítve, hogy egy kenőkés sem volt tiszta.)
A délelőtt pedig hamar elment. Először anya ment fürdeni. Utána a harisnyáját kereste.
- Nem láttad a harisnyámat?
- Nem! Azaz...szentisten, tudom, hol lehet!! - úgy sikítottam, hogy anya teljesen megrémült (egyébként ez a szokásam, ha valami eszembe jut), és kinyítottam a komódos fiókomat. Kihúztam belőle egy harisnyát. - Azt hiszem, ez a tied!
- Igen, de...ez lukas.
- Nézd meg! Én olyan nagyon nem láttam annak.
Egy darab luk sem volt a harisnyán.
- Látod, Lidike banya?? Eltüntettem...! - eközben hülye kézmozdulatot tettem, és az egészet amúgy is hülyén gügyögve mondtam, mégis úgy, mintha csoda történt volna.
- Nahát!!! Fruzsi banya elvarázsolta a lukat a harisnyámról! Nincs liki-luki!!! - gügyögött anya ujjongó hangon.
Mi általában így gügyögünk egymásnak, mert nem tudjuk fejlettebb módon kifejezni, mennyire szeretjük egymást. Sokszor meg is érintem őt. Ez persze kölcsönös. Ha ketten megyünk az utcán, szinte biztos, hogy megfogom a kezét.
- Mennyi az idő? - kérdezte ő.
- Fél 11 van.
- Úristen!! Le kell mennem az ebédért. Vagy...lemennél? Na jó, ne hozd fel, csak vidd le az éthordókat!
(...)
- Megjöttem.
- Hol voltál ilyen sokáig? Már néztelek az ablakból...
- Csak hintáztam egy kicsit, mielőtt följöttem.

Végre indulni készültünk.
- Mit vegyek fel? Semmi sem tiszta. Ezt szerinted felveheti egy zenetanár?
- Hátt...persze. Nyugodtan.
10 perc öltözés. Végre (?) áll a tükör előtt, de savanyúan méregeti magát.
- Nem, ez így nem jó. Hülyén nézek ki!
- Dehogyis!
- Dehogynem!
- De hát hogy lehetsz ilyen, hogy nekem sem hiszed el, hogy egyáltalán nem nézel ki hülyén??
Újabb 10 perc öltözés.
- Így jó leszek?
- Persze! Induljunk már...
- Jajj olyan ráncos a bőröm!
- Anyaa...te legalább 10 évvel...
- És őszülök is. Hajfestéket kéne vennem.
- A fenébe is! Légy individualista! Attól még, ha megőszülsz, nem leszel öregebb. A hajfestés viszont nem állítja meg az időt. Ezt fizikusok mondják... Különben is, te legalább 10 évvel...
- Akkor én fizikus vagyok, mert szerintem sem állítja meg az időt...
Taktikát váltottam.
- Tudod mit? Fesd be mahagóni-vörösre.
Azonnal elfordult a tükörtől, és fényes szemeivel végigmért.
- Kend be a szád, mert rojtos!!

12 után indultunk el.
- Elkísérlek, és odaadom a pénzt, de vissza már nem jövök, mert elkésem.
Na szuper! Ennyit a közös vásárlásról, amit a társaságáért gyakorlok. Nem a pénzköltésért!

Én igazán nem szeretem a gyorséttermeket. Röviden szólva: undorodom a kisugárzásuktól. Csak akkor megyek, ha magam alatt vagyok, ilyenkor is minimális pénzt költök. Hogy miért? Hát azért, mert "azoknak a marháknak a <<kedvéért>>, amiknek a húsát esszük, csodálatos őserdőket irtottak ki, hogy a helyükön legelő lehessen". És ez így van.
Azért is, mert nem támogatok multinacionális cégeket. Ez pedig így van jól.
Ma viszont megvolt az alaphangulat. El kellett látogatnom. Persze ezt igazából fel sem fogtam, így még bűntudatom sincs.
Ezeken a ritka napokon, mikor gyorskaját eszem (persze nagy sebességgel, hogy az ízét ne is érezzem), evés közben alapos szemlét tartok más emberek felett. Ilyenkor nem ritka, hogy beszólnak, mert azt hiszik, hogy a ruhájuk/hajviseletük/kutyájuk/anyukájuk/aktuális beszélgetési témájuk nem tetszik. Erről persze szó sincs: egyszerűen csak szemlélődöm. És ha már szemlélődöm, ki is találom az emberek jellemét. Ez persze nem ítélet: ha valamelyikkel újra találkoznék, igyekeznék megismerni. Mégis: vannak dolgok, amik első látásra látszanak, és ha Blogadmin megteheti, hogy pellengérre állítja a neki nem tetsző embereket, akkor én is írhatok legalább pár sort néhány olyan emberről, aki nem volt szimpatikus első látásra.
1. Egyikük egy harmincas éveiben járó úr volt, fekete, oldalválasztékból burjánzó sörénnyel. Hatalmas szendvicset vett, kapitális adag fáradt olajban sült krumplival, és (helyet keresve) úgy nézett végig a termen, hogy állát felszegte, szemét pedig lesütötte. Mikor látta, hogy hely nem igazán van, kivett a zacskóból egy igazán hosszú szál krumplit, és majszolni kezdte, mégpedig úgy, hogy az egyik végétől óvatosan csócsálva haladt a másik felé. De ez még mind nem akasztott volna ki. A kiakasztó az volt, hogy míg a krumplit majszolta, szenvedélyesen lecsukta a szemét.
2. A másik egy - saccra - klimaxos nő volt, platinaszőke hajjal, idióta baseball-sapkában. Nagy adag diétás kólát és egy üveg Evian ásványvizet vett. (Ez az a termék, aminek ásványianyag-tartalma különösen alacsony, de a francia alpokban palackozzák. - ?) Világosbarna bőr táskájából előkapott egy barbie-rózsaszín tálat. Ekkor vettem észre, hogy kisérője nem más, mint egy halványbarna palotapincsi, aki mohón lihegett, majd még mohóbban felnyalta az 500 Ft-os vizet a rózsaszín tálkából.
3. Az utolsó, akiről írni akarok, szimpatikus volt. Ugyanis a gyorsétteremben egyáltalán semmit sem vett, ehelyett leült az egyik üres helyre, levette a cipőjét, majd egykor fehér, de mára már sárral vastagon borított zokniját az asztal tetejére helyezte. Épp cigaráttára akart gyújtani, mikor ráncos homlokkal megjelent egy biztonsági őr a színen. Gondolom, közölte vele kedvenc betanult szövegét, miszerint az ilyen magatartás rontja az áruház morálját.

Több emberről nem írnok most, csak annyit jegyzek még meg, hogy mindez a Kőbánya és Zugló határán álló Árkádban történt. Rendszeresen megfordulok itt, de ilyet keveset látok. Annyi viszont biztos, hogy bár gyorsétterembe sokan járnak, mégis én vagyok az egyetlen, aki nemcsak a tartóra rakja a tálcáját, hanem ki is dobja a maradékot a kukába.

Most berekesztem az írást, csak úgy, minden külön indok nélkül.

(Nemsokára indulok ATTAC vezetőségire. Dénes ugyanis reggel nagyon szigorúan rámparancsolt, hogy ki ne hagyjam. Persze nem ezért megyek, hanem azért, hogy ha valami érdekes történik, leírhassam.)