Valahogy nem tudtam aludni ma éjjel. Szörnyű szürke árnyak jöttek elő, aztán elcsöndesültek megint. "Alszom...vagy nem is: éber vagyok. Alszom fizikailag, de mégsem megy ez az alvás."
Megnéztem az órát: 6 óra múlt néhány perccel. Csöppet még várni kell: ha most eltűnök, mindenki megrémül majd. Nem, mégis menni kell. Nem bírok tovább maradni.
Kinéztem. Ilyen korán elkél egy vékony kabát. Meg a mobilom is, hátha keres majd anya.
Valami hiányzik. Te jó ég, mi lehet az?
Kimentem a metrómegállóba. Füstködösnek tűnt minden, pedig nem, nem lehet az. A másik irányba már három metró elment, de én már 10 perce...
Kisanyám, te be vagy szívva.
- Nem, csak nem tudok aludni.
Be vagy szívva.
- Azért van ez is, mert nem tudok aludni.
Bedübörgött a metró. Felszálltam. Hova megyek?
Épp fékezett a vonat, már majdnem a Keletibe értünk. Csöng a telefon. Rejtett szám. Azonnal leszállok a vonatról, és szinte önkívületi állapotban beleordítok a telefonba:
- Gina??
- Ki az a Gina?? - anya hangját hallom.
Szent ég, ezt nem kellett volna. Már régóta titkoltam Ginát anya előtt. Mármint azt, hogy Ginának hívják. Csak más néven ismerte és csak futólag. De most...most már minden mindegy.
- Egy...izé...osztálytársam.
Szerencsémre anya nem foglalkozott többet ezzel a kérdéssel. Csak azt mondta, hogy...
- Hol vagy? Csak annyit láttunk, hogy nem vagy itt. Üzenet sehol, és én...
- Semmi gond, anya. A Keletiben vagyok. Majd hazamegyek nemsokára.
- Jössz már hazafelé?
- Úgy értem, a Keletiben vagyok, és azzal a metróval jöttem, amelyik tőlünk jön ide. De még...visszaszállok.
Nehéz volt őt meggyőzni, hogy tényleg semmi bajom, és tényleg csak nem tudtam aludni. Igazából, azt hiszem, még egy ideig golndolkodik majd rajta, hogy miért is mentem el. De hogy válaszolhattam volna erre? Hiszen magam se tudtam...
Milyen álmos lettem hirtelen...
Tényleg...mintha most nyugodtabb lennék. Haza kéne mennem anyához.
De nem is...csak...Gina. Gina volt.
Tudtam már, mi hiányzott.

Visszaszálltam a metróba. Kis gondolkodás után eldöntöttem, hogy a Blahán szállok le, ahonnan a 99-es busszal utaztam tovább. Mivel ennek a busznak a vonalát nem igazán ismerem, leszálltam valahol. Csak úgy találomra.
A környék meglehetősen büdösnek és piszkosnak tűnt. Minden sarkon boltok, a házak romosak voltak. Néhol üres földterületek, "odanőtt" markológépekkel. Ahogy az ember rájuk nézett, meg mert volna esküdni rá, hogy azok évek óta ott állnak, és nem csinálnak semmit. Az utcán kis cigánygyerekek játszottak. Hol vannak a felnőttek?
Egy nagyobbacska gyerek jött szembe, a járda szélén ment, és nagyon sáros volt a cipője. Talán még lyukas is, de ezt nem lehetett biztosan megállapítani.
- Szia! Apukád hol van? - kérdeztem.
- Dolgozik. - mondta ő.
Ránéztem a mobilomra. 7 óra 10 perc.
- És te? Iskolába mész?
- Nem. A testvéremnem veszek ételt.
- Mit veszel neki?
- Hát...kenyeret. Meg talán tejet is.
- Mennyi idős a tesód?
- Miért kérdezgetsz állandóan?
- Ó...bocsánat.
Elszégyelltem magam. De azért még megkérdeztem:
- És anyukád?
- Miért kérdezgetsz?
- Mert eltévedtem, és találni szeretnék valakit, aki eligazít.
- Hova szeretnél menni?
- Nem tudom. - hátamon végigfutott a hideg - Csak el akarok menni innen.
- Ha végigmész ezen az utcán - előre mutatott -, nemsokára egészen elfogynak a házak. Ahol elfogytak a házak, fordulj balra. A következő keresztutcán pedig jobbra. Ha mész még egy kis ideig, megtalálod a 99-es buszt. Az kivisz a metróhoz.
- Igen, azt tudom.
- Megtalálod?
- Igen, azt hiszem. Köszi szépen. Köszönöm.
- Anyukám meghalt. - mondta lassan.
- Hát...köszönöm - mondtam én, és megfordultam. Futottam. Jaj, csak tűnjünk már el innét.

Újfent metróra szálltam, még mindig a Déli pályaudvar irányában. Az imént látottak gondolkodásra késztettek volna, igaz, úgy éreztem, nincs már agyam, amivel gondolkodhatnék. A Moszkva térig utaztam, és újra leszálltam. De mit csinálnék a Moszkva téren?
Eszembe jutott, hogy erre lakik Luca, de fogalmam sem volt, hogy merre keressem. Igen, itt a Mammut...meg a Millenáris. Mit csinálnak most a Millenárison? Már régóta nem láttam semmit ott.
Idő? 8 óra 25. Egész gyorsan idejutottam. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy kicsit tovább beszélgettem azzal a gyerekkel, mint ameddig kellett volna.
Te jó ég, még a nevét sem kérdeztem meg.
Na jó, akkor bemegyek a Mammutba.
Ha meglátogatok egy bevásárlóközpontot, biztos, hogy a ruhaboltok érdekelnek a legkevésbé. Soha nem is értettem, miért van annyi belőlük. Mármint, fogyasztóként, vagy állampolgárként, vagy mittoménmiként nem értettem, gazdasági szempontból nyilván egyszerűen magyarázható lenne...bizonyos szinten. Aztán azt az egyszerű magyarázatot megmagyarázni...az már bonyolultabb.
Szóval, ha elvetődöm egy ilyen plázába, három dolgot keresek benne: az egyik a könyvesbolt. A másik a papírbolt. A harmadik - és legfontosabb - a kisállat-kereskedés. Állatügyben ugyanis nem vagyok normális. Egyik jön a másik után - persze elég felelőtlenül.
Emlékeztem rá, hogy a Mammutban van egy állatbolt. A legalsó szinten, rögtön a GSM mellett. Bementem. A pult mögött kedvesnek kinéző, fiatal lány állt, aggodalomra csak a fogason lógó, igazinak kinéző nercbunda adott okot.
- Mit parancsolsz? - kérdezte ő.
Ettől azonnal zavarba jöttem. Végülis...semmit nem parancsolok.
- Öaaöö...aa...nyulakat szeretném megnézni. Tudod, hogy egészségesek-e.
- Persze. - mondta gyorsan.
Odamentünk a nyúlketrechez. Kb. 10 nyuszi volt összezsúfolva egy nem egészen 1 (!) négyzetméteres területen, kicsik és nagyon egyaránt, fiúk és lányok, nyilván, vegyesen.
- Azt a barnát szeretném megnézni.
Kivette nekem.
- Ok...akkor először is azt szeretném tudni, hogy fiú-e, vagy lány.
Itt egy félórás problémázás következett, aminek során az eladólány, a nyuszit ingatag karjaimba dobva, egy szakkönyvben kezdett keresgélni, ami részben arról is szólt, hogy milyen módszerek léteznek a nyuszik nemének megállapítására.
- Csak lazán húzd a bőrt a genitáliák irányába... - mondtam, és igyekeztem mosolyogni közben.
A lány felnézett, és a homlokát ráncolta.
Végül elvette tőlem a nyuszit, és extra gyorsasággal kisütötte, hogy kislányról van szó. Kicsit szkeptikus voltam az eredmény biztosságával kapcsolatban, de jobbnak láttam áttérni a szemekre és a fogazatra.
- A szeme lepedékes. A metszőfogai pedig túlságosan hosszúak. Mit kap enni?
A lány idegessége eddig is egyre fokozódott, most azonban ellenem támadt.
- Ki vagy te?? - kérdezte meglepően indulatosan.
Ártatlan szemeket meresztettem.
- Ki vagy te? Hatósági állatorvos?
Nem, ez nem lesz így jó. Bár szégyelltem magam, hogy nem segítek a nyuszikon, kirohantam a kereskedésből, hadd hápogjon egyedül az a nő. Annyit még láttam, hogy az addigi viselkedéséhez képest meglehetős agresszíven dobta vissza a nyulat a helyére, ez, ha lehet, az eddiginél is nagyobb lelkifurdalást okozott bennem.
Kiléptem az urcára és újra beszívtam a levegőt.
8 óra 45.
Még mindig csak annyit tudtam, hogy keresek valamit. Meg azt, hogy hiányzik Gina. Azt, hogy a legutóbbi róla szóló bejegyzés óta hívásra sem jött föl hozzám, mi több, el sem tudtam érni, semmi nem magyarázta.

Legjobb lesz hazamenni.
Felszálltam a metróra. 8 óra 56.
"Az ajtók a jobb oldalon nyílnak."
Uramisten, le kell szállni...
Rohantam. Majdnem odacsukott az ajtó. 9 óra 22.
Egy ismerős alak az ajtó előtt. Pont ott, ahol le kéne szállnom.
- Gina!
- Te meg hol voltál? Hallod, Fruzsi? Hol voltál?
- Mi az, hogy én hol voltam? Te hol voltál? Hiába hívtalak, mindig foglalt volt. Jó ég! Van valakid? Te jársz valakivel.
- Na...először is, nyugodj le egy kicsit. Honnan hívtál?
- Hát...vezetékesről..a mobilomon nincs pénz.
- Na jó. Vedd elő a mobilod.
Elővettem.
- Nézd meg!
Megnéztem.
- Nincs rajta semmi.
- Mit jelent a kicsi, áthúzott csengő?
- Öö..jaah, aaz, tényleg, igen...
- Állandóan hívtalak. Legalábbis úgy látszik, mert csak ezért lehetett foglalt. - az utolsó szót jól megnyomta.
- Én meg mindig kerestelek! Éjjel nem aludtam, most nem találtalak...végigjártam az egész Mammutot és a fél Józsefvárost miattad.
Elnevette magát.
- Miért? Azt gondoltad, ott vagyok? Lenémítod a telefonod, de lejárod a lábad miattam?
Nevetett. Én meg éreztem, hogy mostmár tényleg, igazából, valóban megnyugodtam.
- Te, Gina. Most mit csináljak?
- Pont 9.30. Mi lenne, ha hazamennél, és elmesélnéd anyukádnak, hogy minden rendben?
- Ok, hazamegyek. - mondtam.

10.30. Végre elküldhetem ezt a bejegyzést...és istenigazából elhatározhatom, hogy soha, senki kedvéért nem kapcsolom le a telefonom hangját.

(Ja, és aki még nem tudná. Délután anya nincs itthon, és akkor Gina újra jöhet. Nem is tudom, mit fogunk csinálni...ja, de megvan! Igazán ihatnánk már egy kis teát.)