Temporary

Anya: Beszélned kell a tiszteletessel!
Fiú: Aztán miért?
Anya: Mert ha nem változtatsz magadon, nem fogsz a Mennybe jutni.
Fiú: Azt gondolod, hogy nem fogok a mennybe jutni?
Anya: Azt, pedig...szükségem van rád. Olyan magányos lennék ott nélküled.

Ülök a moziban, és önfeledten bámulom a 35 perces reklámblokkot.
Smart kártya. McDonald's. Hollywood Multiplex. Simply clever. TV2. Budapest Bank. Ideas for life. Bulvármagazin. Digitally yours. Gyors ügyek sávja. Connecting people.

Szerkesztőbizottsági ülés minimális költségvetésű havilapnál. Vitatkozunk. Jelcinről. Azaz bocsánat: Yeltzinről. Nem a politikai tevékenységéről, hanem a nevéről. Hogy írjuk?
- Természetesen y-nal. - mondják többen.
- Már hogy írnánk y-nal?? Hiszen az MTA adott átírási szabályzatot: az orosz neveket fonetikusan kell írni.
- De hiszen senki nem írja úgy őket.
- Ha y-nal írod, az helyesírási hiba. Olyan, mintha egy g-vel írnád, hogy segg. Hány g-vel írod?
- Lehet azt egy g-vel írni...
Aztán a csodálkozó tekintetekre rávágja:
- Persze, úgy, hogy valag.

A seggnyaló magyar pedig megírja a dolgozatát Yeltzinről, ellátogat a Palace Westendbe és vesz egy Simply clever Skodát.

Mindez persze nem felháborító. Teljesen logikus. Annyit jelent ez, nem többet, s nem mást, minthogy szupranacionalizálódunk.

Na de mit jelent ez? Csodálatos, széles, nemzeteken átívelő összefogást?

Nem. Sokmindent jelent, de az egyik ezek közül az, hogy mi mindannyian azoknak a seggét nyaljuk, akik a pénzt és a tőkét hozzák. Egészségetekre, kedves magyarok!

- Szia. Nem tudod honnan ismerlek téged? - kérdezi valaki az msn-ablakban.
- Hát, attól függ, ki vagy.
- Ahá, megvan! Te ugye im-neten írsz blogot?

Klikk!

- Hát, nem éppen...de miért kérdezed?
- Csak mert msn-irtást csinálok, és nem emlékeztem rád.

A politikus jelentőségteljesen körbenézett az őt pásztázó kamerákon. A legnézetteb tv-csatorna stábján kicsit pihentette a szemét, majd elmosolyodott. Ez volt az a 10 másodperces mézesmaci-mosoly, amit csak a politikus tudott. Persze, ahhoz, hogy megérthessük a történetet, tudnunk kell egy s mást a politikusról.

Természetesen független jelöltként került a Parlamentbe. Mindenki tudta, hogy nem érdemes a nagy pártokra szavazni, így szívesen támogatták a politikust. Tulajdonképpen azért, mert Orbán Viktort már kezdték unni, Gyurcsány Ferencre meg mérgesek voltak. Nem is beszélve Medgyessy Péterről, akit viszont már teljesen elfelejtettek. De ő, a politikus, más volt. Neki minden szavában bízni lehetett. Sose lehetett ugyan tudni, hogy szavazásnál melyik gombot nyomja majd meg, és hajlamos volt változtatgatni véleményét. Mitöbb, hol liberálisként, hol baloldaliként, hol jobboldaliként reklámozta magát, de végeredményben megegyezhetünk abban, hogy keresztény és magyar volt, a tömegek számára pedig ez volt a lényeg.

- Mi a véleménye Önnek arról, hogy tekintélyes jobboldali vezetők szerint Ön a kommunisták szavazataival szerezte mandátumát?
A politikus hosszú csend után ismét felöltötte azt a bizonyos mosolyt.
- Nos...ez természetesen puszta koholmány.
- Meg tudja ezt indokolni?
- Nos...nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban indokokra volna szükség. - mondta a politikus, és megigazította félrecsúszott nyakkendőjét. - Végülis valamennyi parlamenti párt egyetért abban, hogy az egy illegitim diktatúra volt.
- Miért, milyen lenne Ön szerint a legitim diktatúra? (Bár nem értettem egyet vele, magamban meg kellet dicsérnem a riportert: az ilyen kérdések ritkák.)
A politikus zavarba jött. Tudta, hogy a mostani rendszer messzemenően demokratikus, de tulajdonképpen nem értette, hogy miért. Legutoljára ezt mondták neki, és azért kapta a pénzét, hogy ő is ezt mondja; hogy is mondhatott volna mást?
A riporter pedig, ha szemfüles lett volna, megláthatta volna a valóságot. Egy kommunistának erre a kérdésre ugyanis azt kellett volna válaszolni:
- Hát a proletárdiktatúra!
Ezt persze senki nem mondhatja, aki már egyszer bekerült a Parlamentbe.
Sőt, akkor sem tanácsos, ha a közeljövőben akar.
A politikusnak pedig megköszönték az interjút, és végre eleresztették oda, ahová való volt: rózsadombi villájába.

Thürmer Gyula valahol a lakásán izgatottan igazgatta nyakkendőjét, valamint közepesen emelt hangon ingvasalási utasításokat adott feleségének.
- Igazán tudhatnád, hogy hiába vasalom ki az ingedet! Végülis úgyis tiszta púder lesz, ha a stúdióban leöntenek azzal a poros masszával.
Persze Gyula erre nem mondott semmit. Egyrészt azért nem, mert tudta, hogy amit a felesége mond: igaz. Másrészt azért nem, mert azt is tudta: fölösleges vitázni vele. A harmadik érvet pedig elfelejtette, úgyhogy nem mondhatta el nekem.
- És miért olyan fontos neked ez az interjú?
- Mert semmi esélyünk, ha nem tompítok. Tompítani kell a feszültségeket.
Thürmer Gyula egyetlen esélye a Parlamentbe való bejutásra a benyalás volt. Benyalás Orbán Viktornak. Hogy miért? A válasz egyszerű: úgy gondolta, hogy csak a szocialista párt szavazóit tudja elcsábítani. Tehát, ha ő bejut a parlamentbe, mindenképpen Orbán Viktor lesz a miniszterelnök. Tudta, hogy mit kell tennie ennek érdekében. A dolog fő alkotóeleme a népfrontpolitika teljes mellőzése volt.
"Önmagunkban vagyunk erősek. Nincs szükségünk semmilyen szövetségesre. Reméljük, hogy azok az emberek, akik a szocialista párt szavazótáborát erősítik, rájönnek majd, hogy ez nem más, mint a tőke pártja. Hát, az ilyeneket várjuk vissza a Munkáspártba.
(...)
Nem akarjuk megdönteni a kapitalizmust. A svéd jóléti államban pl. sokkal nagyobb esélye van a munkásnak, hogy megéljen, mint a magyarországi vadkapitalizmusban. Mi nem vagyunk a jó kapitalizmus ellenségei."
Thürmer Gyula szorgalmasan gyakorolta beszédét, hiszen egyetlen célja volt: bejutni a Parlamentbe. Tudta jól, hogy az elvek nem számítanak, s mi tagadás, igaza volt. Be kell jutnia. És bármi áron, de eléri a célját!

Orbán Viktornak ezalatt kevés dolga akadt. Persze, ez általában így volt vele. Jellemző mosolya arcára fagyott, feketekávét kortyolt, s közben a Thürmer Gyulától kapott dokumentumokat és szerződéseket rakosgatta.
Az a hülye...hát tényleg azt hiszi, hogy bejuttatom a Parlamentbe? Nem, Viktor tudta, hogy ezt nem teheti meg. Természetesen azzal egyetértett, hogy Gyula elszipkázza a szavazatokat a baloldal esélyes része elől. Ez neki nagyon jól jött. Ezért is tűzött zászlajára egyfajta új konzervatív értékrendszert. Olyasmit, amiben a munkások jogaiért és a munkabérekért aggódott. Persze tenni érte: nem szabad. És közösséget sem szabad vállalni. A Gyulával megbeszélteket csak jótékony üzletnek szabad tekinteni. Mindegy, hogy Gyula bejut-e a Parlamentbe. Csak az a fontos, hogy ő, Viktor legyen a miniszterelnök.
Viktor azt is tudta, hogy minél inkább egy zászló alatt kell egyesíteni a jobboldalt. Ezt pedig úgy akarta elérni, hogy burkoltan és antifasiszta módon - fasiszta "értékeket" vállalt fel. Persze, meg kell nyugtatnom az Orbán-szavazókat: Viktornak csak a szélsőjobbos szavazók kellettek. A többség által elutasított szélsőjobbos eszmerendszer - púp volt a hátán. Kénytelen volt az egészet úgy felfogni, mint egy kétismeretlenes egyenletrendszert.

A politikus kétéves gyermekét sétáltatja a Rózsadombon. A környék tele van igazán szimpatikus kutyás nénikkel: ezek a nénik a kisgyerekekért jellemzően éppúgy odvannak, mint szeretett Alexandra kutyájukért. Persze, a nénik sokszor meg is állítják a gyerekeket, és kérdéseket tesznek fel nekik. Olyan kérdéseket, amiket a felnőtt nénik szoktak: nevekről és számokról.
- Hogy hívnak? - kérdezi  most a szimpatikus hidrogénszőke néni a kisfiút.
A kisfiú csak áll, szót se szól. Talán gondolkodik.
- Mondd meg szépen a neved a néninek! - vigyorog a politikus.
- Felej szépen, ha kérdeznek! - mosolyog a néni is.

Természetesen üdvözlünk minden olyan politikust, aki kétéves, szöszke gyermekét a Rózsadombon sétáltatja.
De azért legközelebb, mikor azt mondják: "Felelj szépen, ha kérdeznek" valaki igazán megkérdezhetné tőlük:
- Miért? Közületek ki szokott?

Ma Szabó Gyula közölte velem:
"Az igazi közélet az, amit nem a politikusok alakítanak. (...) Ezt nyújtja hétről-hétre a Szabad Föld."
Na, Gyuszi bá', ezt még te sem gondolod komolyan.

Ja és mindez az atv reklámidejében.

Valahogy nem tudtam aludni ma éjjel. Szörnyű szürke árnyak jöttek elő, aztán elcsöndesültek megint. "Alszom...vagy nem is: éber vagyok. Alszom fizikailag, de mégsem megy ez az alvás."
Megnéztem az órát: 6 óra múlt néhány perccel. Csöppet még várni kell: ha most eltűnök, mindenki megrémül majd. Nem, mégis menni kell. Nem bírok tovább maradni.
Kinéztem. Ilyen korán elkél egy vékony kabát. Meg a mobilom is, hátha keres majd anya.
Valami hiányzik. Te jó ég, mi lehet az?
Kimentem a metrómegállóba. Füstködösnek tűnt minden, pedig nem, nem lehet az. A másik irányba már három metró elment, de én már 10 perce...
Kisanyám, te be vagy szívva.
- Nem, csak nem tudok aludni.
Be vagy szívva.
- Azért van ez is, mert nem tudok aludni.
Bedübörgött a metró. Felszálltam. Hova megyek?
Épp fékezett a vonat, már majdnem a Keletibe értünk. Csöng a telefon. Rejtett szám. Azonnal leszállok a vonatról, és szinte önkívületi állapotban beleordítok a telefonba:
- Gina??
- Ki az a Gina?? - anya hangját hallom.
Szent ég, ezt nem kellett volna. Már régóta titkoltam Ginát anya előtt. Mármint azt, hogy Ginának hívják. Csak más néven ismerte és csak futólag. De most...most már minden mindegy.
- Egy...izé...osztálytársam.
Szerencsémre anya nem foglalkozott többet ezzel a kérdéssel. Csak azt mondta, hogy...
- Hol vagy? Csak annyit láttunk, hogy nem vagy itt. Üzenet sehol, és én...
- Semmi gond, anya. A Keletiben vagyok. Majd hazamegyek nemsokára.
- Jössz már hazafelé?
- Úgy értem, a Keletiben vagyok, és azzal a metróval jöttem, amelyik tőlünk jön ide. De még...visszaszállok.
Nehéz volt őt meggyőzni, hogy tényleg semmi bajom, és tényleg csak nem tudtam aludni. Igazából, azt hiszem, még egy ideig golndolkodik majd rajta, hogy miért is mentem el. De hogy válaszolhattam volna erre? Hiszen magam se tudtam...
Milyen álmos lettem hirtelen...
Tényleg...mintha most nyugodtabb lennék. Haza kéne mennem anyához.
De nem is...csak...Gina. Gina volt.
Tudtam már, mi hiányzott.

Visszaszálltam a metróba. Kis gondolkodás után eldöntöttem, hogy a Blahán szállok le, ahonnan a 99-es busszal utaztam tovább. Mivel ennek a busznak a vonalát nem igazán ismerem, leszálltam valahol. Csak úgy találomra.
A környék meglehetősen büdösnek és piszkosnak tűnt. Minden sarkon boltok, a házak romosak voltak. Néhol üres földterületek, "odanőtt" markológépekkel. Ahogy az ember rájuk nézett, meg mert volna esküdni rá, hogy azok évek óta ott állnak, és nem csinálnak semmit. Az utcán kis cigánygyerekek játszottak. Hol vannak a felnőttek?
Egy nagyobbacska gyerek jött szembe, a járda szélén ment, és nagyon sáros volt a cipője. Talán még lyukas is, de ezt nem lehetett biztosan megállapítani.
- Szia! Apukád hol van? - kérdeztem.
- Dolgozik. - mondta ő.
Ránéztem a mobilomra. 7 óra 10 perc.
- És te? Iskolába mész?
- Nem. A testvéremnem veszek ételt.
- Mit veszel neki?
- Hát...kenyeret. Meg talán tejet is.
- Mennyi idős a tesód?
- Miért kérdezgetsz állandóan?
- Ó...bocsánat.
Elszégyelltem magam. De azért még megkérdeztem:
- És anyukád?
- Miért kérdezgetsz?
- Mert eltévedtem, és találni szeretnék valakit, aki eligazít.
- Hova szeretnél menni?
- Nem tudom. - hátamon végigfutott a hideg - Csak el akarok menni innen.
- Ha végigmész ezen az utcán - előre mutatott -, nemsokára egészen elfogynak a házak. Ahol elfogytak a házak, fordulj balra. A következő keresztutcán pedig jobbra. Ha mész még egy kis ideig, megtalálod a 99-es buszt. Az kivisz a metróhoz.
- Igen, azt tudom.
- Megtalálod?
- Igen, azt hiszem. Köszi szépen. Köszönöm.
- Anyukám meghalt. - mondta lassan.
- Hát...köszönöm - mondtam én, és megfordultam. Futottam. Jaj, csak tűnjünk már el innét.

Újfent metróra szálltam, még mindig a Déli pályaudvar irányában. Az imént látottak gondolkodásra késztettek volna, igaz, úgy éreztem, nincs már agyam, amivel gondolkodhatnék. A Moszkva térig utaztam, és újra leszálltam. De mit csinálnék a Moszkva téren?
Eszembe jutott, hogy erre lakik Luca, de fogalmam sem volt, hogy merre keressem. Igen, itt a Mammut...meg a Millenáris. Mit csinálnak most a Millenárison? Már régóta nem láttam semmit ott.
Idő? 8 óra 25. Egész gyorsan idejutottam. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy kicsit tovább beszélgettem azzal a gyerekkel, mint ameddig kellett volna.
Te jó ég, még a nevét sem kérdeztem meg.
Na jó, akkor bemegyek a Mammutba.
Ha meglátogatok egy bevásárlóközpontot, biztos, hogy a ruhaboltok érdekelnek a legkevésbé. Soha nem is értettem, miért van annyi belőlük. Mármint, fogyasztóként, vagy állampolgárként, vagy mittoménmiként nem értettem, gazdasági szempontból nyilván egyszerűen magyarázható lenne...bizonyos szinten. Aztán azt az egyszerű magyarázatot megmagyarázni...az már bonyolultabb.
Szóval, ha elvetődöm egy ilyen plázába, három dolgot keresek benne: az egyik a könyvesbolt. A másik a papírbolt. A harmadik - és legfontosabb - a kisállat-kereskedés. Állatügyben ugyanis nem vagyok normális. Egyik jön a másik után - persze elég felelőtlenül.
Emlékeztem rá, hogy a Mammutban van egy állatbolt. A legalsó szinten, rögtön a GSM mellett. Bementem. A pult mögött kedvesnek kinéző, fiatal lány állt, aggodalomra csak a fogason lógó, igazinak kinéző nercbunda adott okot.
- Mit parancsolsz? - kérdezte ő.
Ettől azonnal zavarba jöttem. Végülis...semmit nem parancsolok.
- Öaaöö...aa...nyulakat szeretném megnézni. Tudod, hogy egészségesek-e.
- Persze. - mondta gyorsan.
Odamentünk a nyúlketrechez. Kb. 10 nyuszi volt összezsúfolva egy nem egészen 1 (!) négyzetméteres területen, kicsik és nagyon egyaránt, fiúk és lányok, nyilván, vegyesen.
- Azt a barnát szeretném megnézni.
Kivette nekem.
- Ok...akkor először is azt szeretném tudni, hogy fiú-e, vagy lány.
Itt egy félórás problémázás következett, aminek során az eladólány, a nyuszit ingatag karjaimba dobva, egy szakkönyvben kezdett keresgélni, ami részben arról is szólt, hogy milyen módszerek léteznek a nyuszik nemének megállapítására.
- Csak lazán húzd a bőrt a genitáliák irányába... - mondtam, és igyekeztem mosolyogni közben.
A lány felnézett, és a homlokát ráncolta.
Végül elvette tőlem a nyuszit, és extra gyorsasággal kisütötte, hogy kislányról van szó. Kicsit szkeptikus voltam az eredmény biztosságával kapcsolatban, de jobbnak láttam áttérni a szemekre és a fogazatra.
- A szeme lepedékes. A metszőfogai pedig túlságosan hosszúak. Mit kap enni?
A lány idegessége eddig is egyre fokozódott, most azonban ellenem támadt.
- Ki vagy te?? - kérdezte meglepően indulatosan.
Ártatlan szemeket meresztettem.
- Ki vagy te? Hatósági állatorvos?
Nem, ez nem lesz így jó. Bár szégyelltem magam, hogy nem segítek a nyuszikon, kirohantam a kereskedésből, hadd hápogjon egyedül az a nő. Annyit még láttam, hogy az addigi viselkedéséhez képest meglehetős agresszíven dobta vissza a nyulat a helyére, ez, ha lehet, az eddiginél is nagyobb lelkifurdalást okozott bennem.
Kiléptem az urcára és újra beszívtam a levegőt.
8 óra 45.
Még mindig csak annyit tudtam, hogy keresek valamit. Meg azt, hogy hiányzik Gina. Azt, hogy a legutóbbi róla szóló bejegyzés óta hívásra sem jött föl hozzám, mi több, el sem tudtam érni, semmi nem magyarázta.

Legjobb lesz hazamenni.
Felszálltam a metróra. 8 óra 56.
"Az ajtók a jobb oldalon nyílnak."
Uramisten, le kell szállni...
Rohantam. Majdnem odacsukott az ajtó. 9 óra 22.
Egy ismerős alak az ajtó előtt. Pont ott, ahol le kéne szállnom.
- Gina!
- Te meg hol voltál? Hallod, Fruzsi? Hol voltál?
- Mi az, hogy én hol voltam? Te hol voltál? Hiába hívtalak, mindig foglalt volt. Jó ég! Van valakid? Te jársz valakivel.
- Na...először is, nyugodj le egy kicsit. Honnan hívtál?
- Hát...vezetékesről..a mobilomon nincs pénz.
- Na jó. Vedd elő a mobilod.
Elővettem.
- Nézd meg!
Megnéztem.
- Nincs rajta semmi.
- Mit jelent a kicsi, áthúzott csengő?
- Öö..jaah, aaz, tényleg, igen...
- Állandóan hívtalak. Legalábbis úgy látszik, mert csak ezért lehetett foglalt. - az utolsó szót jól megnyomta.
- Én meg mindig kerestelek! Éjjel nem aludtam, most nem találtalak...végigjártam az egész Mammutot és a fél Józsefvárost miattad.
Elnevette magát.
- Miért? Azt gondoltad, ott vagyok? Lenémítod a telefonod, de lejárod a lábad miattam?
Nevetett. Én meg éreztem, hogy mostmár tényleg, igazából, valóban megnyugodtam.
- Te, Gina. Most mit csináljak?
- Pont 9.30. Mi lenne, ha hazamennél, és elmesélnéd anyukádnak, hogy minden rendben?
- Ok, hazamegyek. - mondtam.

10.30. Végre elküldhetem ezt a bejegyzést...és istenigazából elhatározhatom, hogy soha, senki kedvéért nem kapcsolom le a telefonom hangját.

(Ja, és aki még nem tudná. Délután anya nincs itthon, és akkor Gina újra jöhet. Nem is tudom, mit fogunk csinálni...ja, de megvan! Igazán ihatnánk már egy kis teát.)

A fiú a lakótelepen lakik. Talán az A lépcsőházban, mert az az érzésem, hogy kettővel odébb, mint én.
Először egy éjszaka láttam meg, mikor sünt kerestem a házak között, a parkban. Valaki előzőleg egy hosszú gombolyagot tekert le, egész végig, a bokrokon és a házak között, a játszótéren és a padokon. Fél 12 körül volt, és a fiú, aki a lakótelepen lakik, épp tekerte fel a gombolyagot, végig a bokrokon és a házak között...
Hátranéztem.
- Nem tudom, ki hagyta ezt itt. - mondta.
- Nem mi voltunk. - válaszoltam gyorsan. Körbemutattam, hogy lássa: Dénes is, meg a szüleim is tiszták.

Másodszor másnap láttam, mikor levittem az éthordókat.
- Jé! - gondoltam magamban - Hát ez mindig itthon van??

Harmadszor a TESCO-ban láttam. Vásárolt. Hatalmas kocsival, benne rengeteg étel, sőt, műszaki cikkek. Épphogy plazmatévé nem.

Aztán rádöbbentem, hogy az ablak, ami mindig nyitva van, és állandóan zenét sugároz: az ő ablaka.

- Tényleg nem dolgozik. De honnan van a pénz?

A válasz akkor kezdett derengeni, mikor újfent láthattam. Akkor csak beszélgetett. Egy kedves barátommal cseréltek épp eszmét, aki a mi lépcsőházunkban lakik. Mindig nagyon rendes gyereknek gondoltam: tartotta nekem az ajtót, mindig kedvesen köszönt. Olyasvalaki volt, akivel jó érzés volt találkozni. Mindannyian tudtuk persze, hogy marihuánát szív, de ezt valahogy sosem tartottuk bajnak. És, bár nem ismertük a teljes igazságot, valamennyien meg mertünk volna esküdni rá, hogy kemény drogokat nem használ, hiszen "van esze annak a srácnak".

- Ahá! Hirtelem belémvillant a felismerés. Az a srác egy dealer. Erre hamarabb is rájöhettem volna.

Gondoltam rá, hogy talán beszélgetnem kéne vele. Ilyesformán:
- Szia, én Fruzsi vagyok. Téged hogy hívnak? Látod, én fizikus vagyok, te mivel is foglalkozol?
Elvetettem. Nem az én dolgom, hogy segíteni próbáljak. Persze, kár, hogy nem az én dolgom, de akkor is így van. És ki tudja, hogy ha beleavatkoznék, nem keverném-e bajba a barátomat, a mi lépcsőházunkból?

Maradt tehát a bizonytalanság. Vajon mivel foglalkozik a fiú a lakótelepről? Ok, droggal, nyilván tovább is adja, de mégis: mivel?
Vajon nekem is adna, ha kérnék?
És a húgomnak is adna?
Kiskorúakkal is üzletel?
Hol van ő a hálózatban? És milyen hálózat része?

Még volnának kérdések, sokan. A legtöbb a kapitalizmusig vezet. Kinek az érdeke? Nem tudjuk. Én nem tudom. (Csak nagyon általánosan.)
Ha ti igen, ne késlekedjetek! Írjátok meg, hogy mi a pontos válasz. Nagyon várom.

Mit csinál a fiú a lakótelepről?

Az ATTAC vezetőségin nem voltam, egy gyomorfájás "kimentett", pedig szívesen mentem volna. Semmi baj...ha TGM sosincs ott, egyszer hiányozhatok én is.

Viszont bamba voltam egész délután. Sőt: hatékonytalanabb, mint valaha. Annyi időm volt, hogy fél órával előbb bekapcsoltam a tv-t, mint ahogy a "műsorom" kezdődött (az egyetlen műsor, amit a tv-ben nézek, és aminek a címét most nem árulom el). Benyomtam a "rec" gombot, és kimentem a fürdőszobába. Ráérősen, csak úgy az élvezet kedvéért borotválkozni kezdtem, aztán szétkentem magamon egy fél tégely hidratálókrémet. Ennek persze tényleg semmi értelme nem volt, csak azért csináltam, hogy gondolkozhassak. Nem jött össze.
Bementem, és leállítottam a felvételt.

- Éhes vagyok. - mondta Zsófy, persze a gép mellől. - Hozz nekem kaját!
Elmosolyodtam.
- Chipset?
- Legjobb lenne.
- Na jó, legyen.
Elindultam a boltba. Gépiesen elvettem egy kosarat, aztán bementem a polcok közé és...
...levettem a polcról a kiszemelt árut.
Na jó, akkor most kifizetjük...
- Te jóságos ég! - nem volt nálam pénz.
- Akkor itt hagyja a teát?
- Mi? Teát??
Otthon hagytam a pénzt, és chips helyett ice teát akartam venni. (Ez jellemző...)

Felmentem pénzért. Kivettem egy 200-ast a borítékból. (Nem, azért sem veszek nagy adag chipset.) Újra lementem.
Edit nénivel, általános iskolás osztályfőnökömmel és magyartanárommal találkoztam. Beszélgettünk Zsófyról, egyetemről, bolognáról, mi volt, mi lesz...
- És hova szeretnél menni?
- Hát...fizikus vagy vegyész szakra.
Szinte szomorú lett:
- Pedig te igazán jó voltál humán vonalon.
Mindezt csak azért jegyzem meg, mert úgy érzem, rendes tőle, hogy egyet nem értése ellenére támogatta azokat a materialistának és versnek lenni vágyó rigmusokat, amik akkoriban születtek az agyamban.
Ezután már tényleg semmi más nem volt hátra, mint fizetni, és hazavinni a hagymás-tejfölös chipset.
(Amikor chipset veszek a húgomnak, mindig arra gondolok, hogy vajon mit gondol rólam a pénztáros, hogy beállok a sorba egy darab chipsszel. Biztos azt hiszi, hogy nekem kell, és - mint a reklámban - "bármire képes vagyok érte".)

Mikor feljöttem, már sötétedett. És sokadszorra újra láttam egy fiút, aki erre lakik. És mindig itthon van.

Beleszagolok a levegőbe.
Most, hogy beléptem az ajtón, és magam mögött hagytam a friss lakótelepi szellőt, meg a szmogon át rám letűző napfényt, hitetlenkedve csavargatom az orrom. Persze valójában nem csavargatom: a dolog akaratom ellenére történik.
Gyors népszámlálást tartok magamban: hal megdögölve, poshadó vize egy napfény által jól megvilágított polcon. A hörcsög almát karácsony után két héttel cseréltem utoljára. Persze akartam én, de valahogy mióta a fák virágzanak, az atkákra is érzékenyebb vagyok. A tengerimalac ketrecét nem olyan rég tisztítottuk, csak sajnos elromlott az ötéves fém önitató, és most vékony sugárban engedi a vizet. A macskával úgy általában semmi baj. Utoljára akkor láttam, mikor megcsípte a darázs, de azt hallottam, azóta élénkebb az anyagcseréje. Már kevesebbet nyávog: apukám, akit a macska oly sokszor megkarmolt már életében, iszonyatos dühvel a darázsnak támadt, és szabályosan kivégezte, majd ordítva közölte a macskával, hogy:
- Itt van!!! Ez volt az.
A macska azóta újra kergeti a farkát, ma reggel pedig elfogyasztattam vele azt az igazán undorító, 42 forintos párizsit, amit velem akartak megetetni.

Megérkezett a húgom. Szomorúan konstatálta, hogy most én ülök a számítógépnél, ráadásul nem engedem neki, hogy belenézzen abba, amit pötyögök. Ezért átvonult a másik szobába, ami azelőtt gyerekszoba volt, és hangosan tv-zni kezdett. (Igen!! Nekünk két tv-nk van. Sajnos...) Nem tudom, mit néz, de a hangjából ítélve csakis a Cartoon Network nevű csatorna lehet. Ennek az a fő tulajdonsága, hogy nincs jellemző célközönsége, mert ez nem gyerekeknek, de nem is felnőtteknek való, mégis sokan nézik. Mindenesetre annyi hasznom van belőle, hogy most nem kell Zsófy kedvenc számait hallgatni. Ő ugyanis a punkzenét szereti, amit, mondjuk, nem utálok én sem, és az Alvin és a mókusok nevű zenekart egész kedélyesnek érzem. A biztosítékot egy másik "zenekarral" csapta ki nálam.
Naphosszat könyörgött, hogy hallgassam meg a kedvenc számát, és mikor végre kötélnek álltam, a következőt hallhattam:
"Sikít a kislány: Béla bá'! Tojjon, tojjon, tojjon má'!
(...)
Csak semmi csak semmi csak semmi szex,
tea, tea, tea és keksz"
(Ha jól értettem, a történet arról szól, hogy Béla bá' egy bokorban magáévá tesz egy 12 éves kislányt, és ebből állandó kapcsolat lesz, azonban Béla bá' 70 évesen infarktust kap, és orvosa ellenjavalltnak tartja a további nemi életet.)
Most ideállt, közölte, hogy ez nem a kedvenc száma, és ha ezt nem írom, le akkor hazug vagyok. Szóval: tévedés javítva.

A reggelem is szuper volt. (Elnézést, hogy nem időrendi sorrendben írok, de nem a napomat akarom leírni, csak néhány képet: a sorrend nem véletlen.)
Dénes felkelt fél 7-kor. Ekkor még nem igazán voltam magamnál. Ő kiment a fürdőszobába, mire felébredtem, fel volt öltözve, és készülődött. Most az érzéseimről, amik elfogtak, nem akarok beszélni: csak a szokásos szenvedés volt, aminek során Dénes egy csomószor elmondta, hogy ő rossz, amiért nem tud engem boldoggá tenni.:(
Nem akartam felkelni, mégis muszáj volt kimennem a mosdóba. Az ilyet direkt utálom: mindenki széles mosollyal üdvözöl, jó reggelt kíván, reggelit és kávét akar adni, holott nekem pocsék a hangulatom, így az utóbbi időben rászoktam arra, hogy köszönés helyett csak közlöm: még nem kelek fel.
- Visszafekszem.
- Igen? Pedig ha felöltöznél, eljöhetnél velem az Örs vezért térre. - ezt anya mondta, és így 7 óra körül kevéssé hihető az ilyesmi az ő szájából.
- Mit csinálnánk az Örsön? - hiába fogadtam meg, hogy nem mutatok érdeklődést a kora reggeli programajánlatok iránt, saját gondolataim kontrollálásához túl fáradt voltam.
- Hát...csak vásárolunk.
- Akkor felkelek.
Hát igen, a dolog nem ment nehezen. Ettől még azonnal visszafeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót, mert mindenképp így akartam maradni, amíg Dénes ki nem lép az ajtón. Ez hamar meg is történt.
- Akkor most indulunk? - kérdeztem.
- Hát, előbb reggelizünk. Meg kávézunk. És megnézzük Csollány Szilvesztert a Mokkában.
Tényleg kezdett a dolog gyanús lenni. Fél 8 volt...hát, egy ideig nem lesz itt indulás.
Kimentem fürödni. Ezt a műveletet barna hajra gyártott színezősamponnal kellett végeznem, mert a tusfürdő elfogyott. Utána nagyon-nagyon lassan megterítettem, és töltöttem mégegy pohárral az ice teából.
A reggelit hamar befejeztem: mivel alig volt margarin a dobozban, nem tudtam tradicionális módon fogyasztani a kiflit; kénytelen voltam szabályosan kitörölgetni vele a dobozt. Pedig mindig késsel kenegetem. (A dolgom legalább annyiban meg volt könnyítve, hogy egy kenőkés sem volt tiszta.)
A délelőtt pedig hamar elment. Először anya ment fürdeni. Utána a harisnyáját kereste.
- Nem láttad a harisnyámat?
- Nem! Azaz...szentisten, tudom, hol lehet!! - úgy sikítottam, hogy anya teljesen megrémült (egyébként ez a szokásam, ha valami eszembe jut), és kinyítottam a komódos fiókomat. Kihúztam belőle egy harisnyát. - Azt hiszem, ez a tied!
- Igen, de...ez lukas.
- Nézd meg! Én olyan nagyon nem láttam annak.
Egy darab luk sem volt a harisnyán.
- Látod, Lidike banya?? Eltüntettem...! - eközben hülye kézmozdulatot tettem, és az egészet amúgy is hülyén gügyögve mondtam, mégis úgy, mintha csoda történt volna.
- Nahát!!! Fruzsi banya elvarázsolta a lukat a harisnyámról! Nincs liki-luki!!! - gügyögött anya ujjongó hangon.
Mi általában így gügyögünk egymásnak, mert nem tudjuk fejlettebb módon kifejezni, mennyire szeretjük egymást. Sokszor meg is érintem őt. Ez persze kölcsönös. Ha ketten megyünk az utcán, szinte biztos, hogy megfogom a kezét.
- Mennyi az idő? - kérdezte ő.
- Fél 11 van.
- Úristen!! Le kell mennem az ebédért. Vagy...lemennél? Na jó, ne hozd fel, csak vidd le az éthordókat!
(...)
- Megjöttem.
- Hol voltál ilyen sokáig? Már néztelek az ablakból...
- Csak hintáztam egy kicsit, mielőtt följöttem.

Végre indulni készültünk.
- Mit vegyek fel? Semmi sem tiszta. Ezt szerinted felveheti egy zenetanár?
- Hátt...persze. Nyugodtan.
10 perc öltözés. Végre (?) áll a tükör előtt, de savanyúan méregeti magát.
- Nem, ez így nem jó. Hülyén nézek ki!
- Dehogyis!
- Dehogynem!
- De hát hogy lehetsz ilyen, hogy nekem sem hiszed el, hogy egyáltalán nem nézel ki hülyén??
Újabb 10 perc öltözés.
- Így jó leszek?
- Persze! Induljunk már...
- Jajj olyan ráncos a bőröm!
- Anyaa...te legalább 10 évvel...
- És őszülök is. Hajfestéket kéne vennem.
- A fenébe is! Légy individualista! Attól még, ha megőszülsz, nem leszel öregebb. A hajfestés viszont nem állítja meg az időt. Ezt fizikusok mondják... Különben is, te legalább 10 évvel...
- Akkor én fizikus vagyok, mert szerintem sem állítja meg az időt...
Taktikát váltottam.
- Tudod mit? Fesd be mahagóni-vörösre.
Azonnal elfordult a tükörtől, és fényes szemeivel végigmért.
- Kend be a szád, mert rojtos!!

12 után indultunk el.
- Elkísérlek, és odaadom a pénzt, de vissza már nem jövök, mert elkésem.
Na szuper! Ennyit a közös vásárlásról, amit a társaságáért gyakorlok. Nem a pénzköltésért!

Én igazán nem szeretem a gyorséttermeket. Röviden szólva: undorodom a kisugárzásuktól. Csak akkor megyek, ha magam alatt vagyok, ilyenkor is minimális pénzt költök. Hogy miért? Hát azért, mert "azoknak a marháknak a <<kedvéért>>, amiknek a húsát esszük, csodálatos őserdőket irtottak ki, hogy a helyükön legelő lehessen". És ez így van.
Azért is, mert nem támogatok multinacionális cégeket. Ez pedig így van jól.
Ma viszont megvolt az alaphangulat. El kellett látogatnom. Persze ezt igazából fel sem fogtam, így még bűntudatom sincs.
Ezeken a ritka napokon, mikor gyorskaját eszem (persze nagy sebességgel, hogy az ízét ne is érezzem), evés közben alapos szemlét tartok más emberek felett. Ilyenkor nem ritka, hogy beszólnak, mert azt hiszik, hogy a ruhájuk/hajviseletük/kutyájuk/anyukájuk/aktuális beszélgetési témájuk nem tetszik. Erről persze szó sincs: egyszerűen csak szemlélődöm. És ha már szemlélődöm, ki is találom az emberek jellemét. Ez persze nem ítélet: ha valamelyikkel újra találkoznék, igyekeznék megismerni. Mégis: vannak dolgok, amik első látásra látszanak, és ha Blogadmin megteheti, hogy pellengérre állítja a neki nem tetsző embereket, akkor én is írhatok legalább pár sort néhány olyan emberről, aki nem volt szimpatikus első látásra.
1. Egyikük egy harmincas éveiben járó úr volt, fekete, oldalválasztékból burjánzó sörénnyel. Hatalmas szendvicset vett, kapitális adag fáradt olajban sült krumplival, és (helyet keresve) úgy nézett végig a termen, hogy állát felszegte, szemét pedig lesütötte. Mikor látta, hogy hely nem igazán van, kivett a zacskóból egy igazán hosszú szál krumplit, és majszolni kezdte, mégpedig úgy, hogy az egyik végétől óvatosan csócsálva haladt a másik felé. De ez még mind nem akasztott volna ki. A kiakasztó az volt, hogy míg a krumplit majszolta, szenvedélyesen lecsukta a szemét.
2. A másik egy - saccra - klimaxos nő volt, platinaszőke hajjal, idióta baseball-sapkában. Nagy adag diétás kólát és egy üveg Evian ásványvizet vett. (Ez az a termék, aminek ásványianyag-tartalma különösen alacsony, de a francia alpokban palackozzák. - ?) Világosbarna bőr táskájából előkapott egy barbie-rózsaszín tálat. Ekkor vettem észre, hogy kisérője nem más, mint egy halványbarna palotapincsi, aki mohón lihegett, majd még mohóbban felnyalta az 500 Ft-os vizet a rózsaszín tálkából.
3. Az utolsó, akiről írni akarok, szimpatikus volt. Ugyanis a gyorsétteremben egyáltalán semmit sem vett, ehelyett leült az egyik üres helyre, levette a cipőjét, majd egykor fehér, de mára már sárral vastagon borított zokniját az asztal tetejére helyezte. Épp cigaráttára akart gyújtani, mikor ráncos homlokkal megjelent egy biztonsági őr a színen. Gondolom, közölte vele kedvenc betanult szövegét, miszerint az ilyen magatartás rontja az áruház morálját.

Több emberről nem írnok most, csak annyit jegyzek még meg, hogy mindez a Kőbánya és Zugló határán álló Árkádban történt. Rendszeresen megfordulok itt, de ilyet keveset látok. Annyi viszont biztos, hogy bár gyorsétterembe sokan járnak, mégis én vagyok az egyetlen, aki nemcsak a tartóra rakja a tálcáját, hanem ki is dobja a maradékot a kukába.

Most berekesztem az írást, csak úgy, minden külön indok nélkül.

(Nemsokára indulok ATTAC vezetőségire. Dénes ugyanis reggel nagyon szigorúan rámparancsolt, hogy ki ne hagyjam. Persze nem ezért megyek, hanem azért, hogy ha valami érdekes történik, leírhassam.)

Pajkos Judit Klüthaimnésztra, egyetlen drága főnököm (viccen kívül: tényleg ő az egyetlen főnököm) elszenvedte élete első darázscsípését.
És annyira sajnálom, hogy nem tudom nem megemlíteni itt.
Persze ez a kis sérülés nem akadályozza meg abban, hogy beledézsmáljon a kajámba, amit tényleg csak azért hagytam az asztalon egy rövid időre, hogy ide írjak. Meg hogy elolvassam Árpi blogját...

Mivel tényleg titokban tartottam ezt a blogot (eddig csak az a két, nem, három ember tud róla, akikkel ma találkoztam), ezért nem valószínű, hogy bárki olyan olvasná, akit nem ismerek. De arra az esetre, ha ez mégis előfordulna, lefordítom az iménti bejegyzést: a macskám cseszegetett egy darazsat, ami erre megcsípte.

(Ja és Pajkosnak még most a legjobb...mert az lesz majd az igazán pocsék, mikor olyan rrettenetesen visszket...)

Most jó éjszakát kívánok mindenkinek (még be se fejeztem a vacsorát). De a gépről mégis leszállok végre, mert az már igazán túlzás, hogy a gépezésért még a vacsorát is félbehagyom.

"Szőlőhegyen keresztül
megy a leány öccsöstül.
Fehér nyaka gyöngyöstül
keszkenője csipkéstül."

Ezzel indult a mai nap. Majdnem. Szóval a mai nap azzal indult, hogy elkísértem anyát K. néni tanfolyására. Persze nem kell megijedni, nem fogom leírni a mai napomat. A lényeg az, hogy ez egy zenei tanfolyam, vagyis amolyan zeneterápia. Felnőtteket (főleg fiatal és középkorú nőket) képeznek ki arra, hogy terápiás csoportokat vezessenek. A terápiás csoportokban vannak a gyerekek. Sokminden eszembe jutott közben.

"Hej Jancsika, Jancsika
mér' nem nőttél nagyobbra?
Nőttél volna nagyobbra
lettél volna katona."

Persze, amit leírtam, az a dal két versszaka: a dallamuk ugyanaz. Elég keletiesen hangzik a bővített másodjaival.

Ezután Lassus következett. Valamilyen egyházi zene. Aki nem volt ott, annak nem tudom elmagyarázni, miért volt földöntűli élmény. Aztán...
- Nem ő a fasiszta. Nem ő a jelentékeny fasiszta. - mondtam Ginának, amíg a zene ment. Persze csak suttogva.
- Hát ki? Még senkit nem láttam, aki ennyire felidegesített volna. - válaszolta.
- Tulajdonképpen nem is idegesített fel. - gondolkodtam.
- Na szóval: ki az "igazi" fasiszta, ha nem az, aki komcsizik, meg amúgy is minden második szava a "zsidó"?
- Háttőő...vannak még mások is. Papi ruhát viselnek...

Láttam, hogy ezen elcsodálkozott. Az igazat megvallva csak utólag jutott eszembe, hogy elmondjam neki: igen, Jézust én is kisajátítom. Még akkor is, ha nem hiszek benne. Szóval, a tettei alapján igen felháborító, hogy az ő felhasználásával kommunistáznak. Sőt: az ő nevében. Azt hiszem, ha Jézus ezúttal tényleg meglátogatná a Földet, ők lennének az elsők, akik nekirohannának, hogy "te rohadék mocskos kommunista".
Mert mit csinálna Jézus? Forradalmat, világos. Persze csak forradalmi helyzetben. Addig is cikkeket írna, amikben melegebb éghajlatra küldené a fasisztákat, megjelenne ott, ahol kommunistákat és zsidókat akarnak verni. És természetesen naphosszat sorban állna a munkaközvetítő irodákban. De most elég ennyi kitérő. Gyerünk tovább.

- A papok Isten szolgáinak vallják magukat. - provokált Gina. Valljuk meg, egész jól tudott provokálni.
- Ugyan már. A papok többsége vagy kitűnő fasiszta érvrendszere, vagy homoszexualitása miatt megy a pályára. Megjegyzem, ismerek több buzi papot. Nagyon sajnálom, hogy nem engedhették meg maguknak, hogy vállalják ezt a dolgot. A lényeg, hogy ők szimpatikusak. Látod, nem a vallással, hanem az egyházzal van igazán bajom.
- Ebben tévedsz. Egyszerűen örülnek, hogy eltartják őket.
- Igazad lehet...
Erre nem tudtam mit mondani.

K. néni foglalkozásának további részéről nem beszélnék. Anyukámmal és Ginával autón jöttünk haza - Kriszta autóján. Az autó benzinszagú volt, egész begőzöltem, mire kiszálhattam.

- Gina én...azt akarom mondani, hogy...
- Mit?
- Csak azt, hogy sajnálom.
- Mit sajnálsz?
- Hogy annyit beszélek a fasisztákról mostanában.
- Eddig is beszéltél róluk. Mióta csak ismerlek, másról sem beszélsz.
- Tudod, hol vannak még sokan? A templomon kívül?
- Tudom, hogy a Parlamentre gondolsz. Beteg vagy. Egy kis skizo.
- Gina, én nem vagyok beteg. Vagy talán te egy tünetnek érzed magad? Hiszen téged is a "betegségemnek" köszönhetlek. Legalábbis B. ezt mondja. Én nem értek egyet vele. Különben meg, ne bánts. A pszichiáter is megmondta, hogy semmi bajom.
- Talán nem a Parlamentre gondoltál?
- Nem kizárólag.
- Bökd már ki!
- Hát...a Parlamentre...
- ...
- Meg az iskolákra, meg a börtönökre, meg a laktanyákra...

Igen. Az asztalnak négy lába van. Az egyik az iskola. Itt nevelnek szolgává. Gondolkodásmentessé. Gondolkodásképtelenné. A lényeg, hogy hatékonyan szolgáld a rendszert. Nem kellenek az önálló gondolatok, csak a végrehajtás. És konvertálható tudás sem kell. (Így terjedtek el a "céges tanfolyamok", amik nem adnak végzettséget.)

A másik a laktanya. Azt mondják "rendre és fegyelemre tanít". Valószínűleg nem, csak megtanítja, hogy ha nem engedelmeskedsz, bizony, gondok lesznek. Ha katonának kellene mennem, utána csakazértis százszor rendetlenebb lennék. Természetesen a sorkatonaságra gondolok. Ha az embernek célja van, amiért harcolhat...na az más!

Hogy ne csak a rendszertől félj, és ne csak a jelen életed erejéig tartozz felelősséggel, arra buzdítanak, hogy járj templomba, és önként vesd alá magad egy korlátlan hatáskörű isteni hatalomnak. Arra tanít, hogy várj, és ne tegyél semmit, mert a túlvilágon minden jó lesz. (Sokaknak feltűnt már, hogy erre épült a középkor nagy része.)

És ha mindez nem használ, akkor fognak, és bedugnak a börtönbe. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a rendszer elismeri: kudarcot vallott azzal, hogy a hasznára fordítson. Különben komikus a dolog, mert ezek után még ő költ rád, güriző adófizetői pénzéből.

Akik kénytelenségből a rendszernek dolgoznak, fizetésük egy részéből azoknak az ellátását finanszírozzák, akik a börtönben sorvadnak.

Sorvadnak...de ők legalább nem voltak hajlandóak dolgozni előtte.

"Szőlőhegyen keresztül..."
A fenébe, hogy dugulnék már el...

"megy a leány..."
Jajjhagydmárabba!

"vörös nyaka gyöngyöstül"

........


"nőttél volna nagyobbra...
....lettél volna fasiszta..."

Tudom már, mit nem mondtam ki. Most végre kussban maradhatok.

Sokszor próbáltam blogot kezdeni. A baj mindig az volt, hogy a barátaimnak szántam: úgy írtam, hogy arra gondoltam közben: "hé, ezt mások is elolvassák!". Talán Szilvia is. De Gina biztosan.
Szóval nem ment a dolog. De most más lesz. Most csak magamnak írok. Talán jobb is lesz így. Tartalmasszex-bejegyzések és töltelékek nélkül. Amennyire lehetséges.

Dénes sikeresen elköltözött a Börzsönybe. Mivel semmit nem utálok jobban az egyedüllétnél, Gina megérezte, hogy baj van: feljött.
- Teszek fel teát - mondtam én, csak azért, hogy a konyha felé vehessem az irányt.
- Jó, tea az jó lesz - válaszolta. Tejszínnel és citrommal kérem.
Azonnal az jutott eszembe, vajon a citrom nem csapja-e ki a fehérjéket, de erőt vettem magamon és nem szóltam semmit.
Na és min töröd a fejed? - kérdezte ő.
Csodálkoztam. Nem tudtam, hogy látszik rajtam, hogy valamin "töröm a fejem". Pedig mitagadás, tényleg így volt. De nem szóltam semmit. Azt hiszem, az arcom kis fintorba csavarodott, mert rögtön rátapintott a lényegre.
- Megint az a kis náci? Tudod, az a kis hogyishívják...
- Gina, te ezt nem értheted. Mindenki azt hiszi, hogy ha rosszul érzed magad egy ilyen kis tenyérbemászó alak miatt, az azt jelenti, hogy még midnig minden németre haragszol  Auswitz miatt.
- De ő nem is német.
- Mondom, hogy nem érted.
- Mire gondoltál vele kapcsolatban?
- Álmatlan éjszakáim vannak. Néha kiizzadok az izgalomtól. Határozottan készülődöm valamire, bármennyire is próbálom elkerülni.
- Mire készülsz?
- Mostanában több levelet is fogalmaztam a fejemben. Nem tudom nem fogalmazni. A múltkor majdnem megírtam neki, hogy a pénzt, amit csór, küldje el nekem rózsaszín csekken, és én igazán jótékony célra fordítom. Tudod, majdnem postáztam egy ilyet a címére.
- Eddig nem érdekelt. Most mégis...annyira foglalkoztat, hogy rossz rád nézni. Miért nem alszol éjszaka. Attól még, hogy itt agyalsz, nem változnak meg a dolgok. Lehet, hogy fasizmus lesz.
- Nem lehet, hanem biztos, és nem lesz, hanem van. Ez persze még fokozódhat. De benne nem ez idegesít. Fasisztát már máskor is láttam.
- De nem láttál még...
- ...tenyérbemászó, vagy legalábbis ennyire tenyérbemászó, gusztustalan stílusú, idegesítő fasisztát. Mint egy telepnyi rezisztens baktérium. Ez tüzel. Érzem a komolyabb dolgok előszelét. Persze nem Tomcat-tel kapcsolatban. Hanem a háború.
- Ugyan már, ne hülyéskedj.
Láttam, hogy Gina sem fog megérteni. Jobbnak láttam a beszélgetést befejezni. Igazán nem tudtam, mivel adjam a tudtára, hogy nem tudok beszélgetni többet.
- A helyedben én nem maradnék lőtávolon belül. - mondtam végül. A magam részéről ezzel lezártnak tudtam az ügyet.
És igen, végülis azért szeretem Ginát, amit ezután tett. Felállt és elment. Végre. Pedig hogy akartam az elején beszélgetni.
Most mégsem akarok. Átjár az izgalom, és kiver a víz.
- Készülök. - gondoltam magamban - És az urak is készülhetnek.